A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

MARJANUCZ László: Szeged társadalma az 1869. évi népszámlálás tükrében

A korábbihoz képest tapasztalt fontos eltérés, hogy megjelent a bel- és külte­rületi népesség számbeli kimutatása. Azaz Fölsőváros és Alsóváros népessége csak látszólag csökkent 1852-höz képest, ugyanis megváltoztak a területi-igaz­gatási körülmények. Hátterében lényeges történelmi folyamat húzódott: a nö­vekvő népesség ellátása újabb határrészek művelését tette szükségessé, ugyan­akkor a sokasodó közfeladatok a várost pénzügyi nehézségeinek megoldására sarkallták, s ezt a tulajdonában levő közlegelők kiparcellázásával próbálta áthi­dalni. Ennek az lett a következménye, hogy a közlegelő felosztásával és haszon­bérbe adásával, 1852-től jelentős számú népesség szakadt ki a belterületből, s vált tanyalakóvá. 1857-ben a külterületi népesség 23 120 (36, 8 %), 1870-ben 26 015 lélek (36,6%) volt számlált. Ez az arány arra int, hogy a népességalakulást a városiasodás egyik mutatójának tekintsük, és ne abszolutizáljuk. Ugyanis a statisztika városlakóként tartott nyilván 36%-nyi, mezőgazdasággal foglalkozó, tanyán élő helybélit, amely­nek urbanizációs állapota teljesen elütött a palánkitól. A nagyszámú szállásra költöző miatt lett Alsó- és Fölsőtanya a város különálló közigazgatási egysége. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a mezőgazdaságilag megművelt föld (101 000 kh) és a közigazgatási terület (141 000 kh) között jelentős eltérés mutatkozott. Nehéz kide­ríteni, hogy a közigazgatási határ módosulásából, a migrációs szokásokból előállt népességállapot müyen szerepet játszott a növekedés szerkezetében. így fordul­hatott elő, hogy 1866-ban már 80 853 főnyi népességet mutattak ki, olyan lélek­számot, melyet egy új szempontú népszámlálás csak 1890-ben valószínűsített. 8 Ennek fő oka, hogy a tényleges és jogi népesség fogalmát összekeverték, az ideig­lenes jelleggel Szegeden tartózkodó, nagy létszámú testületeket (katonaság) is számba vették. De az akkor még bizonytalan helyzetű külterületi települések (tanyák, kapitányságok) közigazgatási jövőjének tisztázatlansága is vezethetett ilyen irreális értékhez. Az 1870-i össznépesség meghatározását bonyolítja, hogy a lakófelek (háztar­tások) és családok száma nem esett egybe. Lakófélnek tekintettek minden elkülönzött háztartást, amely önállóan gazdálkodott. így a külön lakó egyéneket, külön lakófeleknek kellett tartani, akkor is, ha nem volt családjuk. Ez alapján pl., a Palánkot tekinthetjük a legpolgárosultabb városrésznek, hisz a legtöbb lakófelet itt írták össze, holott a legtöbb ember Alsótanyán lakott: amott 15 243 fő 2962, emitt 16 441 fő 2807 háztartásban élt. Kerekítve a számokat: a Palánkban átla­gosan 5, Alsótanyán 7 fő alkotott egy lakófelet. A belvárosiak inkább laktak kisebb, esetleg atomizált háztartásban, mint a tanya népe. Bár hozzá kell tennünk, hogy a tanyán élés, és ezen belül a család és háztartások viszonya közel sem olyan egyszerű, ahogy ez a statisztikából látszik. Arányosan nézve ez a Palánk javára mutatkozó különbség Alsóvárossal (9978 fő 2082 háztartásban) szemben még szembeszökőbb. A korábbi korok népességszámítási módjai között nagyon elterjedt a családok számának fölszorzása, mivel a két „intézmény" (család és háztartás) nagyobb egy­beesést mutatott (jóllehet sohasem volt azonos!). Megbízható eredményre azon­ban csak az anyakönyvi adatokból lehet következtetni. A modern népszámlálás bi­8 Szegedi Napló 1891. jan. 5.

Next

/
Oldalképek
Tartalom