A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
MARJANUCZ László: Szeged társadalma az 1869. évi népszámlálás tükrében
A korábbihoz képest tapasztalt fontos eltérés, hogy megjelent a bel- és külterületi népesség számbeli kimutatása. Azaz Fölsőváros és Alsóváros népessége csak látszólag csökkent 1852-höz képest, ugyanis megváltoztak a területi-igazgatási körülmények. Hátterében lényeges történelmi folyamat húzódott: a növekvő népesség ellátása újabb határrészek művelését tette szükségessé, ugyanakkor a sokasodó közfeladatok a várost pénzügyi nehézségeinek megoldására sarkallták, s ezt a tulajdonában levő közlegelők kiparcellázásával próbálta áthidalni. Ennek az lett a következménye, hogy a közlegelő felosztásával és haszonbérbe adásával, 1852-től jelentős számú népesség szakadt ki a belterületből, s vált tanyalakóvá. 1857-ben a külterületi népesség 23 120 (36, 8 %), 1870-ben 26 015 lélek (36,6%) volt számlált. Ez az arány arra int, hogy a népességalakulást a városiasodás egyik mutatójának tekintsük, és ne abszolutizáljuk. Ugyanis a statisztika városlakóként tartott nyilván 36%-nyi, mezőgazdasággal foglalkozó, tanyán élő helybélit, amelynek urbanizációs állapota teljesen elütött a palánkitól. A nagyszámú szállásra költöző miatt lett Alsó- és Fölsőtanya a város különálló közigazgatási egysége. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a mezőgazdaságilag megművelt föld (101 000 kh) és a közigazgatási terület (141 000 kh) között jelentős eltérés mutatkozott. Nehéz kideríteni, hogy a közigazgatási határ módosulásából, a migrációs szokásokból előállt népességállapot müyen szerepet játszott a növekedés szerkezetében. így fordulhatott elő, hogy 1866-ban már 80 853 főnyi népességet mutattak ki, olyan lélekszámot, melyet egy új szempontú népszámlálás csak 1890-ben valószínűsített. 8 Ennek fő oka, hogy a tényleges és jogi népesség fogalmát összekeverték, az ideiglenes jelleggel Szegeden tartózkodó, nagy létszámú testületeket (katonaság) is számba vették. De az akkor még bizonytalan helyzetű külterületi települések (tanyák, kapitányságok) közigazgatási jövőjének tisztázatlansága is vezethetett ilyen irreális értékhez. Az 1870-i össznépesség meghatározását bonyolítja, hogy a lakófelek (háztartások) és családok száma nem esett egybe. Lakófélnek tekintettek minden elkülönzött háztartást, amely önállóan gazdálkodott. így a külön lakó egyéneket, külön lakófeleknek kellett tartani, akkor is, ha nem volt családjuk. Ez alapján pl., a Palánkot tekinthetjük a legpolgárosultabb városrésznek, hisz a legtöbb lakófelet itt írták össze, holott a legtöbb ember Alsótanyán lakott: amott 15 243 fő 2962, emitt 16 441 fő 2807 háztartásban élt. Kerekítve a számokat: a Palánkban átlagosan 5, Alsótanyán 7 fő alkotott egy lakófelet. A belvárosiak inkább laktak kisebb, esetleg atomizált háztartásban, mint a tanya népe. Bár hozzá kell tennünk, hogy a tanyán élés, és ezen belül a család és háztartások viszonya közel sem olyan egyszerű, ahogy ez a statisztikából látszik. Arányosan nézve ez a Palánk javára mutatkozó különbség Alsóvárossal (9978 fő 2082 háztartásban) szemben még szembeszökőbb. A korábbi korok népességszámítási módjai között nagyon elterjedt a családok számának fölszorzása, mivel a két „intézmény" (család és háztartás) nagyobb egybeesést mutatott (jóllehet sohasem volt azonos!). Megbízható eredményre azonban csak az anyakönyvi adatokból lehet következtetni. A modern népszámlálás bi8 Szegedi Napló 1891. jan. 5.
