A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

BOGOLY József: Ágoston Ars memoriae 1860-1865. Roediger Lajos emlékirata. Makói évek

talán „Holtak harca" című, Csaba királyfi mondájára emlékeztető képek, atyám katonakori B

Daguerre"-fényképe és más családi képek fedték. A jobb anyagi helyzet lehetővé tette, hogy két ízben is felkereshessük Kovászna gyógyvizeit. Először 1861-ben utaztunk be. Aradig csak amolyan ekhós szekéren mentünk. Ezen utunkban Pécska felé jártunk, midőn egy utánunk rohanó felfegyverzett emberekkel telt kocsiból ránk kiabáltak, hogy álljunk félre az útból, és azzal mellettünk fenyegetőzve elhaladtak. Nemsokára újból észrevettünk egy hátunk megett rohanó lovas vértes szakaszt, kinek parancsnoka megtudakolta tőlünk, hogy láttuk-e a mellettünk elrohanó fegyveres csapatot, és azzal elrohant az előbbi kocsi után a svalizsár csapat. Kevés vártatva egy útfordulónál láttunk egy hámból kivágott döglődő lovat, mi aztán abból tudtuk meg, hogy a vitéz svalizsérek Rózsa Sándor egyik bandáját kergették meg. Aradtól Brassóig Dilige(n)ce-on utaztunk be, honnan torjai nagybátyánk kocsija vitt be Kovásznára. Akkoriban Ko vászna tele volt Magyarország minden megyéjéből és Moldvából való fürdővendégekkel minden kiadandó ház falán ott díszelgett Cuza Sándor moldovai és havasalföldi fejedelem, török kajmakám arcképe is. Amikor is a szomszédos országok vendégei nagy barátságba keveredtek. Mi egy udvaron laktunk Antos József úr bátyámmal, kinek felesége báró Radák Katalin nagyasszonyunk volt. Másodízben 1864-ben kerestük fel Kovásznát, akkor is persze kocsin és Diligence-on téve meg az utat vasútnak még csak a híre volt meg akkor. Elénk emlékezetemben van, hogy ezen alkalommal a Nagy Ezékiel uram családjában tartott nagyszabású keresztelőre voltunk hivatalosak, amidőn egyszerre talán 3 gyereket kereszteltek és Ézsi-bá vasöntödéje is működésben volt ez alkalommal. Négy nagy kovácsfúvó élesztette a vasolvasztó tüzét és a kifolyó vasból néhány hamuzsírfőző üst tellett ki. Nem lenne teljes makói emlékezetemnek a képe, ha mellőzném azon két nagy természeti tüneményt, melyet ott éltem meg. Az első az 1861-ki Donáthi-féle üstökös megjelenése volt, melyet én János gazdának (az egyik éjjeliőrünknek) szakszerű magyarázata alapján ismertem ugyan meg, de Galletti földrajzának ábrázolásai után kétségbe vontam, hogy az Attila kardja lehetett volna. A második az 1864-diki nagy szárazság és az azzal járó éhínség volt. Ezen alkalommal Makón, mintegy közmegegyezéssel minden tehetősebb polgár a hét egy napján cipókat osztogatott a szenvedő szegényeknek, atyámék is. Mi, a ház gyermekei teljesítettük ezen kötelességet, a kinyitott kapunál, az udvaron. Egy üyen alkalommal a következőt láttuk: Boldog megelégedéssel tolta haza talicskáján a városházától a makói gazda az állam által kölcsön vetőmagnak adott búzát. Rövid egy óra múlva visszafelé indult a most már síró asszonyoktól is kísért menet minden talicskát két cserepár vitéz is kísérve, mert adóhátralékban elszedték a kölcsön adott vetőmagot. Cseörgeö adminisztrátor uram dicséretére. (Ezt a cselekményt szívet facsaróan írta meg Jókai Mór a „Szerelem bolondjai" című regényében). Mivel minden jónak és minden rossznak vége szokott lenni, így a bécsi Creditanstalt-nak is lejáróban bérletideje, sok sóraktárt feloszlatott, így a makóit is. Családunk 1865 nyarán újból vándorútra indult, ez alkalommal a torjai hétszüva felé.