A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
BOGOLY József: Ágoston Ars memoriae 1860-1865. Roediger Lajos emlékirata. Makói évek
Cserey Ignácz ezredes, Gyerőffy, a búsköltő és Zay Róbert, Posonyi János, Szilvássi István és mások, továbbá testvérnéném oktatói, Szeremlei Sámuel, mint hitoktató, szalárdi Molnár Albert, az irodalom és történelem tanára, gyakran fölkeresték házunkat. Reám pedig akkoriban nagy szükség volt, mert a faggyúgyertya világában kinek másnak kiálthatták volna: „koppancs". Amikor meg divatba jött a moderatur lámpa, akkor meg már beleszoktam a nagyok közé, meg akkor is kellet forgatni a lámpa kulcsát, és még szükség is volt reám, mert amikor atyám és Cserey bácsi Szeremlei tiszteletes úrnak diktálgatták a magyar szabadságharcra vonatkozó adataikat, akkor nekem kellet a nagy térképben (A magyar szent korona országának térképe. Buda, 1863. Nagel és Wischan. Rajzolta: Skrieszerwski Adolf) kikeresgélni a helyneveket. Ebből az időből őrzöm a mai napig Kampis Tamásnak Szeremlei Sámuel által fordított „Krisztus követése" című munkáját. Egy estén összes ismerősei atyámnak megjelentek házunknál és sok szó folyt Smolka reichsrathi lengyel képviselőnek, a Reichsrathban tartott beszédéről, mely felől csak serdültebb koromban értettem meg, hogy az a magyarság apothe(o)zisa volt. Ilyen környezetben nőve föl, nem csoda hogy én a Szondi úr vizsgálatán ilyen kezdetű költeményt szavaltam: „Nincs nevetségesebb az embernél". Hiába született meg ez idő tájban a milligyertya, amelyet már nem kellett koppantam, én mégis csak a nagyok között maradtam. Atyám úgy nevelt, hogy vasárnaponként, midőn hazaérkeztem a ref. istentiszteletről, egyik vasárnapon elvitt a rom. kath. templomba, másik vasárnapon a gör. kath. vagyis orosz templomba, sőt elküldött az izraeliták zsinagógájába is, arra tanítván, hogy Isten mindenkiben egyformán jelen van. Egy napon a rom. kath. templomba mentünk, hol Széchenyi István gróf requiemén gyászolt a makói magyarság. A gyászistentisztelet végén atyám ölbe kapott engem azon utasítással, nézz szét, nem látsz-e zsandárt. S mivel nem láttam, atyám rázendített a „Szózat"-ra. „Akkor még az volt a Himnusz." Nem volt akkoriban olyan magyar úriház, melynek falán ott ne díszlett volna gróf Széchenyi Istvánnak kőnyomatú arcképe, alatta ezen sorokkal: „így ápolá galambjait. Fúván az édes bús dalt Melyet honszerelem S érző szíve sugalt." Nem sok idő telt el, midőn ismét requiemre szólította a rom. kath. templom harangja a makói magyarságot. Az „öngyilkos" ref. vallású Teleky László grófot parentálta el Bogyó apátplébános. Ezen alkalommal is felhangzott a „Szózat", de elkövetkezett erre az apátplébános gyásza is. Ám a Teleky László gróf temetését ábrázoló kőnyomatú kép megjelent az úrilakok falán. Pedig akkor Bach volt a mindenható úr az osztrák császárságban és spiclijei mindenfelé bőven el voltak szórva az egész országban. És mégis ez idő tájt írta az élclapok költője, Kipfelhauser úr, a széltében szavalt híres költeményt:
