A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
FARKAS Kornél: Ingó műemlékvédelem a magyar szakirodalomban.
tárgyra vonatkozik. A megelőző műemlékvédelemre vannak egyházi és világi hatóságok, de több önkéntes munkásra lenne szükség. A fenntartás mellett, a közzétételt is fontosnak tartja. Markovits ezért külön egyházművészeti múzeum létesítését veti fel, a meglévők — püspöki paloták művészeti gyűjteményei, Esztergomi Keresztény Múzeum, székesegyházak kincstárai és sekrestyéi, egyházmegyei gyűjtemények és levéltárak — mellett. Dercsényi Dezső: Műemlékvédelem Itáliában című tanulmánya 1940-ben jelent meg a Magyar Szemlében. Ebben az olasz Bottai nemzetnevelési miniszter által 1939-ben benyújtott három törvényjavaslatot mutatja be. Megtudjuk, hogy az első a műemléki felügyelőségek átszervezéséről, a második a műemlékvédelemről és a harmadik egy központi restaurálási intézet felállításáról intézkedett. Itt történt először kísérlet a műemlékvédelemnek a korporativ államrendszerbe való beillesztésére. Olaszországban addig az 1909-es műemlékvédelmi törvény volt érvényben. Ez legnagyobb problémának az olasz műkincsek külföldre történő özönlésének a megakadályozását tekintette és a legszigorúbb kiviteli tilalommal, a magántulajdonban levő műemlékek jegyzékbe foglalásával, a jogi személyek műkincseinek elidegenítéséi tilalmával, fokozatosan emelkedő vámtételekkel igyekezett a bajokon segíteni. Az új törvény már nem tekinti központi problémának a kivitel kérdését, engedékenyebb álláspontra helyezkedett; a fő szempont a magánés a közérdek összeegyeztetése volt. Dercsényi részletesen ismerteti az újításokat. Az első pont a védelem tárgyát, vagyis a műemlék fogalmát határozza meg pontosan. A második pont tovább bővíti a törvény hatáskörét és kiterjeszti bizonyos ingatlanokra. A szerző rámutat arra, hogy az új törvényben pontosabban fogalmaznak és hangsúlyozzák, hogy a műemlékvédelem egyaránt kiterjed ingó és ingatlan tárgyakra. A régi megoldást követi a törvénynek az a rendelkezése, mely az értékes műemlékek jegyzékbefoglalásáról intézkedik. E jegyzékbefoglalásnak különösen a magántulajdonban lévő ingó és ingatlan műemlékeknél volt nagy jelentősége, mert ezekre különböző megszorítások — eladási tilalom, ellenőrzés, megtekintés lehetősége, konzerválás — voltak érvényesek. A magántulajdonban lévő különösen értékes műtárgyak akkor is a törvény rendelkezései alá tartoztak, ha valamely okból elmulasztották a lajstromozásukat. A jegyzékbe foglalás kétféle módon történt a tárgy értéke szerint. Egyrészt a minisztérium által, másrészt a megyék, községek, törvényesen elismert jogi személyek és intézetek vezetői által. Fontos, hogy a törvény az egyes gyűjtemények oszthatatlanságáról is intézkedik és a nemzetnevelési miniszter felügyelete alárendel minden műemléket. A miniszter ezt a jogát a műemléki felügyelőségeken keresztül gyakorolta. A második rész az emlékek konzerválásáról és őrzéséről intézkedik. A fő szempontot Marino Lazzari, a nemzetnevelési minisztérium művészeti osztályának vezetője fogalmazta meg. Eszerint a műemlék akkor is a közérdek tárgya, ha jogi értelemben magántulajdon. Innen származik az állami ellenőrzés joga, mert a nemzet művészeti és történeti örökségét minden körülmények közt meg kell védeni. A harmadik fejezet a műtárgyak elidegenítéséről szól. Itt a törvény éles határvonalat húz az állami vagy erkölcsi jogi személy, intézet tulajdonában és a magántulaj202 DERCSÉNYI Dezső: Műemlékvédelem Itáliában. * Magyar Szemle. XXXVIII. kötet 5. (153.) sz. 1940. május, 354-358.