A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

MARJANUCZ László: Az Alföld '48-as függetlenségi hagyományainak társadalmi háttere

őrzője. Igyekeztek mind stabilabbá tenni az állam politikai és ideológiai felépítményét. Nem annyira a hatalmi viszonyok biztosítása, mint inkább a nyugodt fejlődés lehetővé tételének a szándéka állította Eötvös Józsefet és az egykori doktrinereket a status quo alapjára. E fejlődés elősegítése lett volna az ellenzék feladata, de ezt a rendszer 48-as oppozíciója nem tette lehetővé. E tábor a zömét a Kossuthban felszabadítóját látó magyar parasztság, elsősorban az alföldi parasztság adta. Mellette állt az egykori birtokos nemességnek a függetlenséghez ragaszkodó csoportja, s ide csatlakozott növekedésével párhuzamosan a vidéki városi polgárság nagy része. Természetesen a kiegyezés mellett vagy ellen való társadalmi állásfoglalás csak a magyarságra és a vele szolidáris idegen ajkú rétegekre vonatkozott. A nemzetiségek nagy része a magyar állameszmét úgy 67-es, mint 48-as alapon elvetette. De nemzetiségtől függetlenül elutasította mindkét zászlót az ország végre megizmosodott legfiatalabb osztálya, az egész ipari munkásság, s fokozatosan csatlakozott annak fölfogásához a parasztságtól különváló földmunkásság is. A 48 vagy 67 kérdése jelenthette elvüeg modernizációhoz való viszonyulást is. De épp a munkásság magatartása bizonyítja, hogy ez annál sokkal bonyolultabb. A 60-as években megindult ipari föllendülést az 1873-i bécsi krach nyomán bekövetkező gazdasági válság megakasztotta, s a munkásság nagy tömegeit súlyos nyomorba döntötte. Az 1874. évi választójogi törvény, amely minimálisan 700 Ft adóköteles jövedelmet állapított meg, úgy szólván az egész munkásosztályt kizárta belőle. Gyülekezési és egyesülési joga nem törvényen, hanem különbözőképpen értelmezhető rendeleteken alapult, komoly szociálpolitikai védelmet sem az 1872-i, sem az 1884-i ipartörvény nem nyújtott. Ha a megalakult munkásegyletek demokratikus céljaival rokonszenvezett is néhány politikus, szociális helyzetének javítására egyik oldalról sem tapasztalt hajlandóságot. Miközben a bér szabad egyezkedés tárgya volt, csak a maximális munkaidőt állapították meg 16 órában. A vasárnapi munkaszünetet és a betegség elleni biztosítást 1891-ben intézményesítették. Politikailag jogtalan, társadalmüag lenézett, gazdaságilag bizonytalanságban élő munkásság közömbössé vált úgy 1848, mint 1867 iránt. Az Alföldön a munkásnépet a földmunkások és a szegényparasztok jelentették, akik inkább voltak a szocialista tanok „fogyasztói", mint a függetlenségi hagyományok őrzői. Tömegük egy helyben és együtt élt a nagy határú mezővárosokban, ahol hasonló nagyságrendben éltek a birtokos parasztok, helybeli földtulajdonosok. Utóbbiak tekinthetők a függetlenségi eszme letéteményeseinek, mert önálló birtokosi helyzetük 48-ból fakadt. Máig vitatott tény, hogy a dualizmusnak müyen mértékben kedvezett a Monarchia és Magyarország evolúciója. Egy azonban biztos, hogy Kossuth növekvő autoritása Magyarországon a függetlenségi gondolatot erősítette. Kossuth elveihez és felismeréseihez való ragaszkodása, jellemének szüárdsága által és párhuzamosan a növekvő országos bajokkal a magyar közvélemény szemében ismét arra a piedesztálra emelkedett, amit valamikor a nemzet hivatott vezetőjeként foglalt el. Kossuth egyszerre volt a 48-as hagyományok élő foglalata, de egyszersmind a hazai ellenzéki magatartás nagyhatású befolyásolója. Akkori megnyilatkozásaiban kifejezésre jutott egyre radikálisabb irányú fejlődése társadalmi vonatkozásban is. Amíg a forradalomban lényegileg a nemesség korszerű szupremáciájának