A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)
BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa
tulajdonost saját szavaival jellemzi: „Az Új Nemzedék munkatársa fölkereste Bem Blumenthalt, aki a megtörtént színházvételről a következőket jelentette ki: — Azért vettem meg a Vígszínházaimért meggyőződésem szerint Magyarország az egyetlen ország a kontinensen, ahol már rendesen folyik a munka. Nincs ország, ahol a színháznak olyan nagy jövője lenne, mint Magyarországon. Eddig a magyar szerzők jó neveket biztosítottak maguknak külföldön, de úgy érzem, hogy itt még sok kibontakozásra váró tehetség is van és igazi magyar és nemzeti színpadot is lehet teremteni. Hangsúlyozom, hogy ezt a vételt nem tekintem üzletnek. Maga a roppant vételár is bizonyítja. En rá akarok fizetni a Vígszínházra. Magyar írókat, magyar tehetségeket, elsőrangú magyar színészeket akarok lekötni. A filmvállalatomhoz is elsősorban magyar tárgyú dolgokat keresek..." 19 A Blumenthal — benn című vezércikk erre a nyilatkozatra reflektál: Blumenthal — benn Ben Blumenthal úr Amerikából jött, zsebében százezer dollárral, s mint tegnap az Új Nemzedékben olvasom, első szusszantásra megvette itt Budapesten a Lipót körúti Vígszínházat - negyvenmillió koronáért. A dologban nincs semmi boszorkányság, mert az amerikai százezer nyomban negyvenmillióvá varázsolódik, amint az ember kiköt a Keleti pályaudvaron. Ben Bluemnthal tehát (az Új Nemzedék és a többi lapok is Bemnek írták, hogy a lengyel-magyar romantika hősi ízét kenjék a dollárokra), tegnapról mára színháztulajdonos lett Magyarország közepén, korlátlan egyeduralkodó egy nagy darab kultúrterületen, a magyar szellemi élet, erkölcs és ízlés egyik kiskirálya, a Lipótvárosnak és vidékének kizárólagos udvari szállítója francia és egyéb malacságokban. Blumenthal úrnak nagy tervei vannak a kis, magyar szemétdombon, amerikai arányokban akar itt kultúrát művelni, sőt azzal fenyegetőzik, hogy nemzeti szellemet visz a színház irányításába, magyar nemzeti szellemet, melyet dollárjaival együtt hozott hozzánk a tarisznyájában. Blumenthal úr elhatározása s a Vígszínház eladása csak új területekre viszi át az idegenkörmü hódításnak azt a folyamatát, mely a magyar közgazdasági élet minden parcelláján jelentkezik a föllendítés és idegen segítség jelszavai alatt. Látjuk és halljuk napról napra, hogy bankjainkba beül az idegen tőke, hogy kiterjeszti uralmát erdőségeinkre és bányáinkra, hajózási vállalatainkat magához ragadja, érdeklődik vasutaink iránt, nyomdákat vesz birtokba és gyárakat dug zsebre játszi könnyűséggel, s most Blumenthal úr személyében a magyar szellemi élet intézményeire veti magát, hogy a kisajátítás és kibérlés gondolatát valósítsa meg egész nyomorult életünk felett. Mindezt könnyebben megteheti, mint bármikor, mert az a politikai és gazdasági pusztulás, melyet a két forradalom reánk zúdított, szabad afrikai gyarmattá, elhagyott kolóniává süllyesztett bennünket, ahol üveggyöngyökkel domíniumokat lehet szerezni, s ahol pár csörgő ezüsttel zsebében s egy jó cilinderkalappal a fején a megcsodált milliomos és milliárdos szerepét játszhatja minden vigéc, síber és kalandor. így lesz a gazdasági erőforrásból kirabolt, termelőképességében megbénított, politikai jóhírében és szolidaritásában letaposott ország új Kaliforniává, egy új nemzetközi söpredék ke19 Negyvenmillióért adták el a Vígszínházat. Új Nemzedék, 1920. okt. 12. 4-5.
