A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)
BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa
séges „folytatásai") után kutatva bukkantam rá az azzal mind témájában, mind stílusában nagyon is összecsengő A magyar irodalom és az ő irodalmuk című cikksorozatra, amelynek első része a Tehetség és fürgeség után egy héttel, szeptember 25-én jelent meg az Új Nemzedékben. A már az első résznél megalapozódott sejtés a sorozat további darabjainál tovább erősödött. A tematikai, életrajzi és stiláris jegyeken túl — ezeket Lengyel András cikkbeazonosító tanulmányában fejti fel — pl. Andersen „öncélú" emlegetése („És Andersen regéinél is többet tudnának mesélni az Amerikában összetrombitált élelmiszerek és dollárok"), a zsenális nyelvi lelemények („véres kard gyanánt hordozták körül a pesti írók kiszáradt libatoüát"), a bennfentesség (Lengyel Menyhértet „a Tájfun bemutatója után szűkebb baráti körben tett következő állítólagos megjegyzése" szerint jeüemzi) jelenléte mind-mind Kosztolányira nagyon, ületve üyen arányban nagyon Kosztolányira jeüemző szövegtulajdonság. Életrajza öneüentmondásamak ismeretében azon sem lehet meglepődnünk, hogy „leleplezi" korábbi kenyéradóját, Hatvány Lajost („A cukorgyáros báró napüapot vett magának"), kinek éppen e napüapjánál, a Pesti Naplónál belső munkatársként (és az ugyancsak Hatvány tulajdonában lévő Esztendő szerkesztőjeként) dolgozott az Új Nemzedéknél eltöltött időszak előtt. 5 Nagyon „kosztolányisak" továbbá az írásra és a nyelvre vonatkozó megjegyzések is („Verses drámát csak az írhat, akiben sok a szó, sok a lélek és nagy az írói tudás", ül. „dübörögve zeng és andalítóan muzsikál a magyar nyelv. Édes anyanyelvünk bűbájos verses muzsikáját zsúfolt nézőterek hallgatják még ma is"). Véleményem szerint az is nagyon jeüemző, hogy a cikk kiket nem említ meg: a köztudottan Kosztolányi legbelsőbb baráti köréhez tartozó Karinthy Frigyes, Füst Müán, Németh Andor és Somlyó Zoltán neve egyszer sem tűnik fel a hét rész alatt. Ennek magyarázata nyüvánvalóan az lehet, hogy zsidó származásuk miatt a cikk névtelen szerzője semmiképp nem sorolhatta őket a jól csengő nevek közé, Kosztolányi viszont — mint a névtelen cikk szerzője — „bántani" sem akarta őket, így a magyar irodalommal szembeáüított zsidó szerzők között sem említette négyüket. (Más vonatkozásban, de hasonlóképp Móricz Zsigmond is megkülönböztette a „jó" zsidót a „rossz" zsidótól. Naplójába írta ekkoriban: „Vannak zsidó barátaim [Hatvány Lajos egész gusztusos, s a barátaim, Fenyő, Osvát is azok], akiket emberi jóságukért, vagy szeüemi kiválóságukért tisztelek, a szeüemi érték elnyomja a fizikai idegenséget. Koronként szeretem is bennük a keleti vonást. Egyik úri asszony ismerősöm [Fenyőné] nagy cimpái, s vékony, finom bőre kedves, eüenben egy másikat [Zahlernét] minden nagyrabecsülés meüett is utálom." 6 ) A magyar irodalom és az ő irodalmuk hét része az Új Nemzedékben 1920. szeptember 25. és október 24. között jelent meg. Egy főcím alatt megjelenő sorozatnak 5 Erről lásd: [BÍRÓ-] BALOGH Tamás: „Egy reggel a postás levelet hozott." Kosztolányi ißukori helykeresésének önellentmondásai. In: Uő.: Álmodozók irkafirkája. Bp., 2006. 7-32. 6 MÓRICZ Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Sajtó alá rendezte: Cséve Anna, Bp., 2006, 179. — Az idézetre Szilágyi Zsófia hívta fel figyelmem.
