A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

PÁLHÁZI Ernő: „Széchenyi Rádió Szeged!” Visszaemlékezés 1956-ra

svábbogarak lettek volna. A hatalom pedig mindent elkövetett, hogy féljen a nép. A kendergyári, Hajnóczy-utcai tüntetés szétverése, a letartóztatások, a párt káderek felfegyverzését célozták. A történtekre a MAV Igazgatóság személyi állománya háromféleképpen reagált. Egy részük azonnal, tiszta szívvel meüénk áüt. A másik csoport riadtan és érthetetlenül félrehúzódott, itt hatott a megfélemlítés. A harmadul csoport a politikai tisztek, a párt apparátus vezetői távoüétükkel tüntettek. Egyébként volt egy nagyon érdekes találkozásom. Egyik reggel mentem dolgozni a rádióba, amikor a Fekete-sas utcán, a kocsiúton egy nagyobb csoport közeledett felém, kubikusok, földmunkások voltak. Talicskákkal, lapátokkal, csákánnyal felszerelve, meglehetősen viseltes ruhákban. Amikor meUéjük értem, döbbenten láttam, hogy a politikai tisztek és a párt vezetői csoportja siet a Dugonics-tér felé. Ok is észrevettek. Az egyik figyelmeztetően a szájára tette a mutatóujját jelezve, hogy: egy szót se! Megáütam és néztem a szánalmas, átalakult kubikus menekülést. Eszembe sem jutott valamiféle bosszút áüni rajtuk, pedig köztük volt az a káder is, aki az édesapámat figyelte meg áüomásfőnöksége alatt. Hadd menjenek, csak soha ne jöjjenek vissza! Tévedtem. Visszajöttek. Hogy szaladtak! Mit szaladtak? Rohantak! Az októberi napokban megszüárdult a politikai helyzet. Megerősödött a közbiztonság normalizálódott az élet, az eüátás. Az országos sztrájkhuüámok is lecsendesedtek. Nagy Imre kormánya, intézkedései, őszinte nyilatkozatok megnyugtatták az embereket. A forradalom győzelmeinek boldog ígéretei égett a szívünkben. Úgy éreztük, hogy ez a hatalmas véráldozat, amit a fiatalságunk hozott, talán meghozza a gyümölcsét. Csak azok a záhonyi hírek, csak azok ne jöttek volna. Mert egyre riasztóbbak voltak. Az oroszok pedig végre megegyeztek a kivonulásba. A nagy álom, a „Ruszkik haza!" már küszöbön volt. A Széchenyi-Rádió szerkesztői már azon dolgoztak, hogy most már olyan igazi műsort csinálnak. Becsempésztek üzenetet, a családot kereső segélyhívások közé irodalmi, színházi tarka-barkát is. Nagy örömmel haüottuk, hogy megérkezett, talán inkább visszaérkezett Szegedre Lehoczky Zsuzsa színművésznő. Készülődtünk a békére. Álmodtunk egy szabad ország szabad rádióján boldog álmát. Meghívásunkra november 3.-án egy este megérkezett a stúdióba dr. Perbíró József professzor, az Ideiglenes Városi Munkástanács elnöke. Kiáltványt intézett a Széchenyi Rádión keresztül Szeged népéhez. Nagy örömmel haUgattuk, a jövő ígéretét éreztük meg benne. Pedig a jövő nem ezt tartogatta nekünk. A jövőnk alattomos taposóaknája november 4-én hajnalban felrobbant. Árulók és hatalom hajhászok, a teljes volt elnyomó apparátus szuronyt tűzött a nagy szovjet fegyverekre, s példátlan módon tőrbe csalta Maiéter Pál honvédelmi miniszter által vezetett delegációt. Kivonulás helyett letartóztatták és internálták őket Romániába. Az armada pedig óriási katonai erővel rázúdult a forradalomra Budapestre, egyetemisták, diákok, munkás fiatalok, nemzetőrök, honvédek lelkes csapatára. A tüzérség, légitámadások, páncélos hadosztályok ontották a tüzet a védőkre. A lefejezett védők és a szétszórt kis egységek, a vékony védővonal úgy roppant össze, mint tojáshéj, ha az üllőre rácsap a kalapács. A József krt., az ÚUői út romokban hevert. Kettészelt bérház emeleti romjain úgy lógott egy zongora, mint egy letört tavaszi ág. Hevenyészett sírok mindenütt. Egymásra torlódott, szétégett orosz páncélosok végtelen sora, míg a szem ellát. Mintegy békebeli