A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

PÁLHÁZI Ernő: „Széchenyi Rádió Szeged!” Visszaemlékezés 1956-ra

denburg Beatrix bébi (mi csak így hívtuk) is megérkezett, jó volt így együtt. Azonnal cselekedtünk, elkezdtük a munkát. Albert Feri bácsi, az öreg műszaki rádiós-telefonos mester azonnal nekilátott a szükséges anyagokat beszerezte. Megérkezett az Egyetemi Forradalmi Bizottság két fővel. Jött velük két honvédhadnagy, az ő feladatuk volt a Rádió és a mi védelmünk. Megérkeztek a színészek is: Marosi Károly, Katona András, és még többen, valamint a város részéről egy úr. Gyors tanácskozás kezdődött. Először is a Rádió nevét választottuk ki. Hát az könnyű volt. A legnagyobb magyar, a vasút nagy álmodója Széchenyi István. Neve üdvrivalgást váltotta ki. Hát így lettünk mi ezen a reggelen „Széchenyi Rádió Szeged." A stúdiót a légópincébe javasolták. Kitűnő ötlet volt. Hangszigetelés, esetleges védelem szempontjából is elsőrangú hely volt. A rádióadó az I. emeleten volt. Megkezdődött a kábelek lehúzása. A pincébe. Mindenki lelkesen dolgozott. Itt derült ki, hogy Albert Feri bácsi egy műszaki zseni volt. Kora délutánra áüt a stúdió. Áthangoltuk az adót. Hosszúhuüámú adónk volt, így a középhullámú vételre csak a Kossuth Rádió hiülámhossza alá, határértékig tudtuk lehangolni. Üzemi próba kezdődött. A város több pontján figyelték az adást. Kitűnő hangminőséget jeleztek minden irányból. Meghívtuk Záhonyt és kértük, hogy a megadott középhuüámon, frekvencián figyeljék a Széchenyi Rádió próbaadását. Félórás próbaadás után Záhony közölte: kitűnő minőségben haüja a Kossuth Rádió alatt. Gratuláltak és sok sikert kívántak. Úgy éreztük, hogy sorsdöntő nap ez a mai a mi életünkben. Reszketett a kezünk, amikor bekapcsoltuk a lehangolt adót és az esti órákban felcsendült az éterben egy új hang, egy érces férfihang Marosi Karcsi hangja: „Itt a Széchenyi Rádió Szeged beszél." Istenem! Nem szégyeUtük, nagyon elérzékenyültünk. A két honvéd-tiszt olyan volt, mintha mindig itt szolgáltak volna velünk, jó barátok lettünk, az utolsó percekig. Mint a tavaszi vihar, úgy rohantak a napok. Október 27-én már alig győztük a beérkező üzeneteket továbbítani. Mert az üzenetek özönlöttek. Egymást érték. Az egymást kereső családok levelei, papír ceÜijei személyes beérkezését. Fiatalok keresték szüleiket, testvéreiket, a barátokat, keresték egymást. Mindenki üzente: Jól vagyunk! Adjatok életjelt! A Széchenyi Rádió pedig szüntelenül adta a híreket. Időnként leáüítottuk az adót, mert az anód-lemez már nagyon izzott. Szünetet iktattunk be a műsorszórásba, ha MAV távirat érkezett. Szünet alatt folyamatos kapcsolatot tartottunk Záhonnyal, hiszen innen vártuk a jó híreket. Reméltük, a szovjet hadsereg a budapesti veresége után — ahogy ígérte — megkezdi a csapatok kivonását. Ehelyett Záhony mindig azt jelentette: Az ablaka alatt dübörögnek a tankok és az autók. Óriási nagy a mozgás, de mind befelé jön. Jeges kéz szorította össze a szívünket, rosszat sejtettünk. A Forradalmi Bizottságnak folyamatosan jelentettük a kedvezőtlen híreket. Szegeden lehuütak a vörös csülagok a házakról. Büszkén hordtuk a zubbonyunkon a nemzeti színű kokárdákat a Kossuth-címerrel. A körülmények azonban riasztóak voltak. Még 26-án megérkezett Szegedre egy kiskunhalasi ezred. A szegedi híd város felüli hídfőjénél pedig szovjet páncélosok álltak. Lövöldözés volt a Széchenyi-téren. A határőr-ezred együk eltévedt golyója megölte Schvarcz Lajos ifjúmunkást. A hídfőben álló szovjet tankok időnként leadtak egy-egy lövést, figyelmeztetni a huüámzó tömegeket, mert a tömeg az hiülámzott. Hát úgy járt-kelt Szegednek népe, a nemzet büszkesége az orosz tankok között, mmtha döglött