A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

irányát — végül amerikai fogságba került rövid időre — és soha életében már nem is térhetett vissza. Apám Bálint Géza (aki Óbecsén született 1907-ben és meghalt Szegeden 1952-ben) az Új-szegedi tanítóképzőben szerzett oklevelet. Az ő apja — az én apai nagyapám — Bálint Mihály (meghalt valamikor az 1920-as évek végén Szegeden) különböző váüalkozásokba fogott. Egy ideig halászati szempontból ő bérelte a várostól a Tisza szegedi folyamszakaszát. Oklevele kézhezvétele után apám a Kistelek/Percel-i tanyai iskolába került tanítónak. Az 1930-as évek végén már Kisteleken volt tanító és mellesleg mint levente oktató is tevékenykedett. Tudomásom szerint a háború előtt és alatt az akkori kormánypártnak — a Magyar Elet Pártja-nak a tagja volt. A háborúban légvédelmi tüzérként teljesített szolgálatot. A hadműveletek során a országot soha el nem hagyta. Eljöttek hát érte az oroszok. Az alakulatával együtt fogságba esett 1945. március végén vagy április elején és az Uraiba levő Nyizsnyij-Tagü fogolytáborba vitték. Igen megviselt egészségi állapotban tért haza. Hazatérése után igazolóbizottsági eljárás alá vonták. A kommunista bizottság a korábbi tevékenysége — levente oktatói múltja és egykori pártállása — miatt elmarasztalandónak ítélte és „feddés"-ben részesítette. Furdal a kíváncsiság, vajon müyen életutat futottak be a bizottság tagjai. Az általuk feddésbe részesített életútja csak 1952-ig, 45 éves koráig tarthatott. Addig viszont elkísérte az igazolóbizottsági döntés napról-napra, hétről-hétre.... Talán az egyetlen hivatásos katona a családban Uletve a rokonságban az apám nagybátyja — az én keresztapám — Zséli Blés volt (aki 1897-ben született és valamikor az 1980-as évek elején halt meg). A családja révén erősen kötődött Szegedhez, de az utolsó szolgálati helye a fővárosban volt. A katonai pályafutását alezredesként — helyesbítve a háború utáni lefokozása következtében honvédként — fejezte be. Az 1940-es évek végén az AVH rabja lett a hírhedt és sötéten misztikus Andrássy út 60-ban. Valószínűleg ez a vendéglátás vizsgálati eljárás lehetett, mert utána összesen kb. három évet töltött börtönben. Máig sem tudjuk, hogy végül is miért ítélték el, vagy tartották fogva. Soha senki nem mert beszélni róla, kérdezni sem kérdezték tőle. A családunkban csak annyit lehetett hallani, hogy a katonatiszti múltja, de nem a háború alatti tevékenysége miatt volt bezárva. Jól tudjuk, hogy voltak katonatisztek - helyesebben volt katonatisztek — akik itthon is és külföldön is megkíséreltek tenni valamit a demokratikus áÜamrend védelmében a kommunista terror eüen. Vajon ő is ezek közé tartozott-e? Vajon hősként kellene halála után is tisztelnem? — Netán egy semmit el nem követő, még az akkori hatalmi szemüvegen keresztül vizsgálva is ártatlan ember meghurcolásáról, börtönbe zárásáról volt szó, akit utólag is sajnálat ület? Talán már soha nem fogom megtudni! Talán az ő dossziéi is lezúzásra kerültek az 1956 október végi napok valamelyikén, vagy esetleg 1989 decemberében száütak el füst alakban valamelyik belügyi objektum kazánjának a kéményén?! Amikor két év börtönbüntetés után a keresztapám először szabadult, a büntetés-végrehajtási intézet kapujánál várta a felesége. De várta két civü ruhás AVH-s nyomozó is. Ezekkel az utóbbiakkal kényszerült elmenni és nem a feleségével haza a lakásába. Ült még egy jó évet! Az eljárást a felesége nehezményezte és merészelt elejteni egy-két keresetlen szót a minősíthetetlen — de akkoriban egyáltalán nem ritka — eljárás miatt. Nos bezárták a börtönbe őt is vagy két évre. Nagyon nem jól választhatta meg azt a közeget, akik