A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

egyenruhában — szavalta el a Nemzeti Dalt. Közösen énekeltük a Himnuszt és a Szózatot. Előttünk ismeretlen felnőttek beszéltek a forradalom eszméiről, követeléseiről. Ekkor már Szegeden is megjelentek a kivágott közepű — címer nélküli — nemzetiszínű zászlók. Az említett egyenruhás lány ott a szobor talpazatán állva távolította el a régi — akkor éppen réginek tekintett — vörös csülagos „sapka rózsáját". Rövidesen megkezdődött az ötágú vörös csülagok és az akkori címerek — amelyekben szintén domináns helyet foglalt el a vörös csülag — eltávolítása. Először azok a csülagok kerültek sorra, amelyektől könnyen meg lehetett szabadítani a középületeket, iskolákat, egyetemeket, hivatalokat, üzemeket-gyárakat stb. Ebből a csülagtalanításból mi mozgékony fiatalok igen lelkesen és tevőlegesen kivettük a részünket. Ha keUett egymás váUán áUva, vagy a falakon felkapaszkodva közelítettük meg a csülagokat, címereket. Nem sokat bajlódtunk velük, a nagy tömeg hangos biztatása közepette egyszerűen csak levertük azokat. Egy építkezés vagy épület átalakítás meUett elhaladva betonvas darabokat és ácskapcsokat találtunk és ezek lettek a csülageltávolító szerszámaink. A felvonulás és a csiUageltávolítás az esti órákban is folyt tovább. A résztvevők száma egyre csak nőtt. A lelkesedés fokozódott. A különböző követeléseket egyre hangosabban harsogta a felvonulók, tüntetők sokasága. Akkoriban az egyetem úgynevezett központi épületén — a Dugonics téren — virított Szegednek talán a legnagyobb ötágú vörös csülaga, amelyik sötétedés után belülről ki volt vüágítható. A Dugonics térre néző homlokfalra volt felerősítve, a tetőről leereszkedve — pl. kötélen — lehetett csak megközelíteni. A késő esti órákban került volna sor ennek a csülagnak az eltávolítására, de a leszerelést megkísérlő felnőttek is hiába próbálkoztak. A nagy tömeg a téren az épület előtt — ott is ahol ma a szökőkút van — hiába várta, követelte a csiUag eltávolítását. A sötétben és a szükséges szerszámok hiányában a többször megismételt kísérlet sikertelen maradt. Valakinek az ötlete következtében olyan elhatározás született, hogy másnap ezzel a csiUaggal kezdjük meg „csülaghuUás művelet" folytatását. A felhívás nyomán másnap délelőtt megint nagy tömeg gyűlt össze a Dugonics téren az egyetemi épület előtt. Mi fiatalok az első sorban áUva — az épülettől úgy tíz-tizenöt méter távolságra elhelyezkedve — vártuk a nagy csülag eltávolítását. Hozzáértő szakemberek érkeztek, akik a szükséges szerszámokkal felszerelkezve a tetőről leereszkedtek a csülaghoz. Ez a szakszerű próbálkozás már sikerrel járt. Amikor az utolsó tartócsavar is elengedte a csülagot, az pörögve-forogva a földre zuhant. A csiUagot úgynevezett egyenlőszárú L szelvényből — hétköznapi nevén szögvasból — készítették és a keretbe vörös üveglapok voltak beleülesztve. Az üveglapok egy részét a leszerelési művelet során kitörték, más része a földet érés pülanatában huUott ki a keretből. Kismértékben a csülag is deformálódott a „becsapódás" következtében, de egyben maradt. Hatalmas üdvrivalgás fogadta a nagy csülag lehuUását, amire mi a legelöl állók közül nyolcan vagy tízen, majdnem mind diákok rávetettük magunkat. Zsákmányunkat magasra emelve elindultunk vele, akkor még nem is tudtuk, hogy hová. Alig tíz-húsz métert tehettünk meg, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy „dobjuk a Tiszába"! Az ötletet igen jónak tartottuk és elindultunk a Tisza-híd felé. A csülagvivő társaságban ez alkalommal is velem volt az akkori legjobb barátom és osztálytársam ugyanúgy, mint addig is és azután is a forradalom alatt