A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 8. (Szeged, 2005)

MIKLÓS Péter: A szeged-alsóvárosi katolikus egyházközösség létrejötte (1921)

A SZEGED-ALSÓVÁROSI KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG LÉTREJÖTTE (1921) MIKLÓS PÉTER A KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYARORSZÁGON Az autonómia kérdése a magyar egyháztörténet egyik legérdekesebb területe. Míg a protestáns (református, evangélikus, unitárius) felekezetek és az ortodox (szerb és román) egyházak esetében az — elvi — autonómia magától értetődő volt, addig a katolikus egyház számára az önkormányzat/önkormányzás megteremtése komoly kihívást jelentett. Ennek oka, hogy a római katohkus felekezet 1848-ig a Magyar Királyság államvallásának számított. Ezt a státuszát jogilag az 1848. évi XX. törvénycikk hatályba lépésével vesztette el, amely kimondta a felekezetek közötti egyenlőség és viszonosság elvét. A katolikus autonómia (önkormányzat) igénye ekkor fogalmazódott meg, ekkor születtek az egyházi írók tollából a különféle autonómia-koncepciók. Az autonómia (önkormányzat, szó szerint: öntörvényadás) leegyszerűsítve azt jelentette, hogy az egyház és az állam határozottan különüljön el. Mivel — 1848 után — a katolikus egyháznak semmiféle kizárólagos befolyása Qegalábbis jogilag) nem volt, ezért az állam vonuljon ki az egyház külső (értsd anyagi, gazdasági) ügyeiből is. Pl. a különböző egyházi alapokat (tanulmányi és egyetemi alap, vallásalap) ne az állam kezelje, ugyanígy a be nem töltött püspöki székek jövedelme sem az államot gazdagítsa, hanem az egyházat stb. A katolikus autonómia kialakulásának bonyolult történetének leglátványosabb időszaka a két világháború közötti kor, annak is az első évei. Az 1918/19. évi Összeomlás, illetve a polgári és a kommunista kormányzás kudarca szembesítette az egyházat, hogy egy ateista, kifejezetten antiklerikális állammal (mint a Tanácsköztársaság) szemben csak a vüági hívek bevonásával tudja fölvenni harcot. A civü hívők mozgósításával, az egyház irányításába való bevonásukkal társadalmi bázist teremthet magának, s így akár politikai szerepet — ugyan implicit módon — is vállalhat. Az egyházközségek szervezésének időszaka az 1919 és 1922 közötti évek. Ekkor ugyanis a politikai helyzet kiszámíthatatlansága miatt a fölső klérus — az Apostoli Szentszék beleegyezésével — elhatározta a plébánia (mint a hierarchia alapintézménye) mellett a civil társadalom bevonásával az egyházközség létrehozását. Az egyházközség — a kánonjog szerint is — a plébániától különálló intézmény volt (egészen az 1990-es évekig). A plébánia a világi egyház szervezetének alapsejtje, területi egység, amely az esperesi kerületnek, illetve az egyházmegyének a része. Ettől eltérően az egyházközség a plébánia területén (!) élő katolikus hívek összessége. A plébánia tehát területi és kánonjogi egység, míg az