A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

Az életút és a pálya áttekintése önmagában is lehetővé teszi néhány tanulság levonását, s egyúttal fölvet néhány lényeges kérdést. Nyilvánvaló, hogy itt egy speciális társadalomtörténeti fejlemény alakulástörténete érhető tetten: egy, szociokulturális tényezők által erősen determinált 20. századi magyar karrier. Tóth Béla életútjába ugyanis egy sajátos, többszörös társadalmi mobilitás mutatkozik meg. Az már önmagában is jelentős társadalmi teljesítménye volt a családnak, hogy a vasúti málházó fia eljutott az érettségiig, az „úriemberi" státusz lehetőségéig. Ahhoz, hogy innen továbbléphetett, s egy elitképző iskola növendékei közé került, már speciális körülmények összejátszása kellett, s ebben tehetsége és szorgalma csak az egyik komponens volt. Ahhoz pedig, hogy egy filoszkarrier társadalmi értelemben is sikeres pályába váltott át, az egyéni kvalitásokon túl már egészen speciális körülmények, s e körülmények személyes fölismerése szükségeltetett. Tóth Béla karrierje ugyanis végső soron abban a szociálkulturális résben bontakozott ki, amely az önálló, „független" Magyarország és az ország számára egyre fontosabbá váló centrum-kapitalizmus, „Nyugat-Európa" között létezett — s amelynek valamilyen áthidalása megkerülhetetlen feladata volt a kor magyar elitjének. A nyugat-európai „modern" intézményrendszerrel való szervezett és intézményes kapcsolattartás olyan magyar állami érdek volt, amelyet a magyar politikai elit fölismert ugyan, de viszonylag rosszul tudott kielégítem. A magyar értelmiség tudásszerkezete csak igen kis mértékben volt kompatíbilis a „nyugatéval", kevesen voltak azok, akik ezt az intézményes érintkezést képességük és körülményeik révén fönn tudták tartani. Az az értelmiség, amely erre leginkább alkalmas lehetett volna, a zsidó elit értelmiség, 1918/19-ben politikailag kompromitálódott vagy (a „kurzus" uralkodó értékrendje és retorikája következtében) megbélyegzett, bizalmatlansággal sújtott, másodrendű állampolgárrá lett. Tóth Béla teljesítménye az volt, hogy — élve képességei adta lehetőségeivel — fölismerte ezt a helyzetet, s a hagyományos filoszpályát föl merte, föl tudta cserélni egy merőben más követelményeket támasztó életpályáért. E váltást persze, éles esze, széleskörű tájékozottsága, nyelvismerete és őt folyamatos teljesítésre késztető ambíciója számára lehetővé is tette: megvolt benne mindaz, ami egy ilyen, magyar viszonylatban nem szokványos karrierhez szükséges volt. S ebben valószínűleg segítségére voltak azok a szociokulturális kondíciók (tapasztalatok és kapcsolatok, mindenekelőtt pedig alapvető beállítódások) is, amelyeket mennyasszonya családja képviselt, s amelyet — egy erős érzelmi viszony keretében — mennyasszonya valószínűleg közvetített is feléje. Hogy karrierje a magyar értelmiség modernizációjának része, s egyik szigetszerűen kiemelkedő pontja volt, azt jól mutatja, hogy viszonya a magyar közélethez végig erősen kritikus maradt: önkéntelenül is képviselte azokat a „nyugati" normákat a magyar közélet megítélésekor, amelyeket „kint" elsajátított, s amelyeknek magyarországi érvényesülése az adott viszonyok között csak szórványosan következhetett be. E sajátos szociokulturális helyzetnek szükségszerű fejleménye és jelzése, hogy Tóth Béla életpályája jórészt nem itthon, hanem külföldön zajlott le. Viszonylag rövid életének nagy részét az ország határain kívül, Nyugat-Európában élte le; előbb tanulmányait folytatva, majd hivatalos delegáltként, végül — egy nyolc éves,