A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

megőrizte kritikai érzékét. A Szombatfalvy Györgyhöz írott levelei például tele vannak ilyen kritikai gondolatmenetekkel. 1932. február 21-én például egy kis államelméletet fejtett ki. „Az állam mint olyan — írta barátjának — mind bonyolultabb funkciókat kénytelen vállalni a kollektivitás élettevékenységeinek irányításában, az élet azonban messze előtte halad az államról alkotott koncepcióinknak, amit hamarosan revideálnunk kell. Az államot, mint az isteni jogon uralkodó szuverének utódját, ki kell emelni a sacrális eszmék felhős köréből, hogy egyetemes normákkal és bármely más emberi kapcsolatra alkalmazott mértékkel ellenőrizhető valósággá konkretizálódjék az egész társadalom védelmére. Lehetetlen állapot az, hogy az állam lényegében egy katonai vagy rendőri formájú hatalmi szervezet legyen, melyben a kiszolgáltak relatíve szűk köre mellett a feláldozottak nagy tömege a jellemző kritérium... A háború csak revelálója e nagy igazságtalanságnak, a feláldozás azonban békés időkben is, bár más eszközökkel, de ugyanúgy folyik. A legtöbb állam ma egy-egy moloch, melynek — egy elfajzott nacionalizmus ködevő, de a profitlesők által ügyesen megnyergelt tobzódásában — hekatombát rak az emberi rövidlátás." De bírálta a überaus társadalmi elgondolásokat is. 1932. május 15-én, ugyancsak Szombatfalvynak címezve mondandóját, leszögezte: „hibaforrás az a feltevésed is, hogy a liberális-individualista elgondolások szerint működő társadalomgépezet mindenki boldogulására megadja a lehetőséget. Az állam tehát ne interveniáljon az egyesek érdekében: külön szociálpolitikára nincs szükség. Mondd, igazán még ma is azt hiszed, hogy akinek két munkabíró keze van az meg is él? Minden új mechanikai vívmány százezerszámra teszi feleslegessé az emberi munkaerőt s bámulatos hidegvérrel kijelented: munkás és munkaadó majd elintézik egymás közt a dolgukat. Igaz, nem vagy híve annak sem, hogy az állam beavatkozzon a termelésbe, de ha már ott tartunk, hogy az állam ipart fejleszt, bankot szanál, vámmegtérítést ad s prémiumokat s bolétákat oszt, s mindezt a gazdaságilag erősebb fél javára, akkor elmaradhatatlan, hogy a másik félre is kiterjedjen a gondoskodása. És ezen a téren a társadalombiztosításnál sem állhat meg, mely elvégre normális időkben önmagát kell hogy fönntartsa, hanem szabályozólag kell közbelépnie a jövedelemeloszlás bonyolult folyamatába is." A magyar politikai viszonyokról, ha lehet, még lesújtóbb véleménye volt. 1932. január 30-án így adott ennek hangot: „Szociális reformok addig nálunk nem lesznek, értem itt a birtokreformot és az avval összefüggő egész kérdés-komplexumot, amíg nem sikerül politikailag megváltoztatni az ország képét. És mindennek az előfeltétele a titkos választójog. A közélet »porondja« ma odahaza szemétdomb. Utálkozásomnak és felháborodásomnak nincs határa és pusztán ez a negatív jellegű érzés az, amely mindinkább sodor afelé, hogy ha lélekkel nem is, de legalább testtel a szocialisták mellé szegődjek. Úgy látszik, ők ma az egyetlen lehetséges taszító erő, mellyel ki lehet ütni a nyeregből a klerikális-feudális reakciót, hogy végre legalább a polgári demokrácia módszereit próbáljuk alkalmazni a közügyek intézésében. A magyar sors iróniája, hogy polgári vívmányokért való vágyakozásunkban mi, az elkésett magyar demokrácia lehetséges hordozói, az előbb-utóbb úgyis mindent elnyelő szocialista táborba sodródunk, mert a szívós önzéssel itt maradt múlt szorítása elől csak erre nyílik út."