A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

egyet, a XXV. számút Tóth Béla kapta meg a szerzőtől. Ebben dedikáció is olvasható: Tóth Bélának, kedves, fiatal / professzoromnak, kedves, fiatal / szeretettel, hogy egymás szívének /gyönge bölcsői legyünk. /Szeged, 1925. febr. / József Attila f.] Ez az ajánlás egyszerre dokumentuma a költő ekkor még némileg modoros önkifejezési igényének, s Tóth Bélához fűződő, a hivatalosnál föltétlenül bensőségesebb kapcsolatának. A február egyébként, túl a köteten, mindkettőjük számára fontos fejleményeket hozott. Minden jel szerint ekkor a „fiatal professzor", maga Tóth Béla is vizsgázott, a pesti egyetemen letette úgynevezett pedagógiai vizsgáit (filozófiából és pedagógiából egyaránt kitűnő minősítéssel), s ezzel február 17-én formálisan is középiskolai tanári oklevél birtokába jutott. Az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság, amelynek tagjai Négyesy László, Fináczy Ernő, Eckhardt Sándor és Kornis Gyula, elnöke pedig Szinnyei József volt, hivatalosan is kimondta, hogy: „Dr. Tóth Béla urat a magyar nyelv és irodalomnak, továbbá a francia nyelv és irodalomnak magyar tannyelvű középiskolákban való tanítására a m. kir. vallás- és közoktatásügyi Minisztertől ránk ruházott hatalomnál fogva képesítettnek nyilvánítjuk." S valamikor ekkor elkezdődött az újabb közös munka, a második félévi szorgalmi időszak is. József Attila ekkor ismét fölvette Tóth Béla óráit — ezúttal összesen heti nyolcat: A XIX. század francia lírája (heti 2 óra), A kifejezés formái a franciában (heti 2 óra), Francia nyelvtörténet (heti 2 óra), Francia nyelv (heti 1 óra), Francia szemináriumi gyakorlatok (heti 1 óra) (Péter, 1955. 38.). Mit profitált ezekből az órákból a költő? — nehéz pontosan megmondani; az előadások szövege nem áll rendelkezésünkre. De a körülmények ismeretében kétségtelen, hogy József Attila francia nyelv- és irodalomismeretének alapjait itt, ezeken az órákon szerezte meg. S fontosnak kell tartanunk, hogy a két főkollégium, az I. félévi felvilágosodás előadások, s a II. félévi XLX. századi francia irodalmi előadások mind gondolkodástörténeti, mind irodalmi szempontból fontos, orientáló témákat tárgyaltak. S mindeme közös munkán túl, Tóth Béla beváltotta még novemberben tett ígéretét: megírta a Nem én kiáltok ismertetését. Nem dolgozott túl gyorsan, de a tanév végére írása már meg is jelent a Napkeletben. (A kritika a folyóirat július-augusztusi számában jelent meg, de ez a szám, tudjuk, június végén már elhagyta a nyomdát. Július 2-án a bölcsészkari dékáni hivatal tisztviselőnője, a Tóth Bélával flörtölő „Nyuszika", levelében arról írt, hogy: „»Napkelet«-je nálam van (majd a többiekkel annakidején elküldöm), olvastam József Attila könyvéről írt bírálatát. Mint nem szakértő szólhatok hozzá; azt hiszem, őszinte kritika, de azért biztató is a költőnek a jövőre.") A kritika, amelyet a szakirodalom régóta számon tart, sőt a Kortársak József Attiláról című nagy szöveggyűjteménybe (1987) is fölvették, felemás írás. Mint a konzervatív Napkelet szerzője, Tóth óvja a költőt az „aktivisták esetlenkedéseitől", s a kelleténél hangsúlyosabb benne a kor irodalmának nem annyira irodalmi, mint inkább mentalitástörténeti bírálata, sőt elutasítása. Van az írásnak egy „tanáros", kioktató, de legalábbis tanácsosztogató jellege is. Az esztétikai szempontokat érvényesítő irodalomkritika nem igazán az ő műfaja; tehetsége másra predesztinálta. De komolyan vette feladatát, a kötetet is, József Attilát is közelről ismerte, s jóindulata sem tagadható. Intellektusa pedig meg-megvillant, s