A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

badságra mehetett. Mire visszatért a frontra, a tizedik isonzói csata erősen megritkította századát. Kevés vigasz volt, hogy 1917 augusztusában, a nagy kitüntetés-esőben, őt is kitüntették; ő „kisezüstöt" kapott. IV. Károly születésnapja alkalmából pedig hadnaggyá léptették elő. A Monte San Gabriele lábánál folyó harcokban, az úgynevezett tizenegyedik isonzói csatában 1917. augusztus 28-án esett fogságba. Hadifogságát Monte Cassinoban, majd San Giovanni la puntában töltötte. Viszonylag szabad mozgása volt; így, jobb híján, idejét tanulással töltötte, itt tanult meg például németül. Utóbb, valószínűleg már a háború befejezése után a szicíliai Milazzóba szállították át. Új helyén már családjával is levelezhetett (természetesen a katonai cenzúra ellenőrzése mellett). Szüleinek 22. levelezőlapjára 1919. május 27-én írott válaszlapja fönnmaradt. Eszerint a küldő (Mittente-Absender) Tóth Béla, rendfokozata (Grado-Charge) hadnagy, az internálás helye Milazzo, Italia, Sicilia. A levelezőlap címzettje édesapja, akinek a címe immár: Mátyásfalvi út 372, Zvolen, Ceskoslovenska. E lap minden szűkszavúsága ellenére önmagában is jól mutatja, katonáskodása alatt a világ gyökeresen megváltozott, az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben fölnőtt, megszűnt, szülőhelye pedig, kiszakadva a szétesett birodalom magyar feléből, az újonnan alakult csehszlovák állam fönnhatósága alá került. 3 Mikor került haza a hadifogságból? Olasz nyelvű elbocsátó irata szerint 1919 augusztusában. A forradalmakból és az impériumváltás első, sokkoló fázisából így kimaradt. Tartalékos hadnagyként, több kitüntetés (Károly-kereszt, „bronz" és „kisezüst" vitézségi érem) birtokosaként szerelt le. 1919 vége, 1920 eleje, bár a részleteket nem ismerjük, valószínűleg számára is a teljes bizonytalanságban telt el. Sajnos nem tudjuk, a fogságból visszatérve otthon, szüleinél húzódott-e meg, vagy — a háború végi migráció sodrában mozogva — ő is a fővárosba keveredett. Fia mindenesetre úgy tudja (s ez beleillik a róla formálódó képbe), hogy „[kjardját, katonai kitüntetéseit sokáig megőrizte [...]. A korai találkozás a véres valósággal természetét megacélozta és [immár] jól kiismerte magát a világban és a politikában." A gyerekemberből érett férfi lett, tapasztalatokban gazdag, céltudatos, törekvő férfi. S érettségije (1915) után öt évvel, 1920 őszén végre egyetemi tanulmányait is elkezdhette. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett, eredendő hajlamainak megfelelően bölcsész: magyar-francia szakos. Tehetségének jele, hogy — a szigorú követelményeknek megfelelve — az Eötvös Collegium is tagjai sorába fogadta. A magyar művelődéstörténetnek ez a legendás elitképző intézménye, amely a Ménesi út 11-13-ban nemcsak szállást és ellátást, hanem elsőrendű könyvtárat, kitűnő tanárokat is biztosított fejlődéséhez, versengő szellemű, nagy tehetségű diákok gyülekezőhelye volt. Társai közül legközelebb hozzá Virányi Elemér állott, aki később Szegeden is volt tanár, s mint finn-ugor nyelvész jó nevet vívott ki magának. Diáktársai közül a legnevesebbek azonban alighanem Barta János, a későbbi debreceni egyetemi tanár, Kerecsényi Dezső és Féja Géza voltak. (Barta és Kerecsényi irodalomtörténészként, Féja íróként és publicistaként vívott ki nevet magának.) A kollégiumban a magyart és a franciát minden