A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

ORBÁN Imre: Egyházi beszámolók az 1918-1919-es forradalmak makói eseményeiről és a város megszállásáról

Klivinyi a nagy fejszét. A megaláztatás felmagasztalt minket. " — sommázta az esetet Bezdán. Különösen érdekes, ahogy Vásárhelyi Kálmán hadügyi népbiztos, a „zsidóból átvedlett kalandor" személyisége kibontakozik. Bezdán már korábban is elítélő módon írt a zsidó üzletek fosztogatásáról. Sulyok csanádapácai plébános elleni támadással egy szinten tárgyalta a környék néhány falvában „a zsidók elleni dühöngéseket. " Mostani kifejezésében is a zsidó hitét elhagyott emberrel szembeni méltatlankodás érezhető. (Makón sokfelekezetű, többvallású település volt. Közel kétezer zsidó élt a városban, nem voltjellemző a felekezetek és vallások közötti ellentét.) Vásárhelyi sem tesz majd kivételt. Az egyik legőrültebb ötlete nyomán minden felekezet és vallás (katolikus, református; izraelita) ellen támadást intézve „felszólította a papokat, hogy a legszebb egyházi énekeket, zsoltárokat és zsidó énekeket lekottázva adják át neki, " hogy azokat majd ő cigányokkal előadatja, s így megreformálja az istentiszteletek rendjét. Magatartására mi sem jellemző jobban, hogy ötletével, miszerint a belvárosi római katolikus templomot mulatóhellyé alakítja, és a miséken ő maga fog buzdítást intézni az új rendről a néphez, a budapesti vezetés tiltó határozatát is kiváltotta. Vásárhelyinek az egyháziakhoz való viszonyát gúny és arrogancia jellemezte. Ezekre utalnak azok a kifejezések, miszerint ő majd megtanítja a papokat, „mikép kell bor nélkül misézni, " püspökeitek csak voltak, mert a „mult héten akasztottuk fel őket, "„a gazdatisztek — pedig — menjenek a sóhivatalba sót nyalni. " Sajnos nem áll rendelkezésünkre a Bezdán levelében említett Vásárhelyi életrajz, melyet a püspök számára küldött, ebből további figyelemre méltó részletek derülhetnének ki a népbiztos személyiségét illetően. Egészen döbbenetes a plébános megérzése a román térnyeréssel kapcsolatban. Akkor, midőn a rend lassan helyre állt, már arról írt, ami később mind Makó, mind Temesvár esetében valósággá is vált, a növekvő román veszélyről: „Nagyon gyanús nekem, hogy a románok kezdenek bennünket olyannyira karolni... Nem szeretem a dolgot pláne, ha a francziák itt találnak bennünket hagyni. " Ez a gyanú különösen is aggasztónak tűnik az aradi kormány mozgását megakadályozó román intézkedések tükrében. Érdekesek azok a sorok, melyek a nép hangulatát jellemzik. Úgy látszik, hogy a lakosság jó része nem fogadta kitörő örömmel az egyház háttérbe szorítását. Midőn az új rend megtiltotta az apácáknak, hogy rendi ruhájukban működjenek, és elrendelte a feszületeknek az iskolákból való eltávolítását, az emberek ellenálltak. Mihelyst alkalmuk nyílt, ezt tettekben is kifejezték: „ Újvároson a nép két hét előtt visszahelyezte a feszületeket s gyermekeiket mind addig nem hajlandók iskolába küldeni, míg a nővérek a tanítást meg nem kezdik. " Vagy Apátfalván: „ úgy elverték a directorium tagokat, hogy nagy részét lepedőben hordták haza." Bezdán érintőlegesen írt a megszállást követő, kommunistaellenes intézkedésekről is: „szedik össze a franciák a kommunistákat, akik itten húzták meg magukat. " — tudósítja a püspökét. A május 10-én kelt levél fontosságát növeli, hogy a korábbiaknál kissé részletesebb tudósítást kapunk a környékbeli plébániákról, Püspökleiéről, Földeákról, Apátfalváról.