A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

KOMOLY Pál – MIKLÓS Péter: Oltványi Pál végrendelete

lyezzék örök nyugalomra. Misealapítványt tett a négy szegedi templomban, valamint a földeákiban, sőt a jeruzsálemi Szent Sír templomban is, saját és szülei lelki üdvéért, valamint az Oltványi család élő és meghalt tagjaiért. Hagyott pénzt bécsi Pazmaneumra, a temesvári szemináriumra és a szegedi plébániákra. Emellett a csanádi egyházmegye intézményeire (nyugdíjas papok otthona, elaggott lelkészek otthona stb.), vakok, süketek intézetére, kórházakra, árvaházakra stb. Érdekesség, hogy pénzt hagyott az uralkodóra, Ferenc Józsefre (Napóleon-aranyat), a pápára és a jeruzsálemi ferences kolostorra. Gondolt a tudományos testületekre, intézményekre is: Szent István Társulatra, Szent László Társaságra, Magyar Tudományos Akadémiára, Dugonics Társaságra, valamint a szegedi múzeumra és könyvtárra. Legtöbbet azonban a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek (SSND) kongregációjára, illetve azok iskoláira hagyta. Elsősorban a szegedi intézményre, de a földeáki és az oravicai iskola is sokat örökölt. Saját kézzel írt végakaratát a következő sorokkal zárta: „Es ezzel bezárom a már úgy is hosszúra nyúlt végintézésemet, mindenesetre lesznek többen, kik csudálkozni fognak, hogy üy nagy vagyonnal rendelkezem, de ezek közül eddig egyetlen egy sem húzatott ki eredménnyel, de erősen a reményben, hogy főt. káptalan kezelése alatt azok nagyobb szerencsében részesülnek. Nem ezen forrásból, nem mint írt tán gúnyos élczelésből fölemlítettek bárkájából, hanem a jó Istennek kegyelme által támogatott józan gazdálkodás, önmegtagadás és körültekintő óvatosság, czélszerü, nem vakmerő pénzvágyi Combinátiók által szereztem és azt be, és bőveltem is, és ha néha jótékonysági czélokra is áldoztam abból, aztán jobban szaporodott mint fogyott..." Nem sokkal utána azt is leírta, hogy példaképének nagybátyját, Oltványi István nagyprépostot tekintette. Az egyháziaknak ugyanis az egyház szolgálata során szerzett vagyonukat az egyház javára kell hasznosítani, a földi jutalom helyett a mennyei jutalmat szem előtt tartva. „Hogy úgy életem folyamán, mint végintézetemben leginkább katholikus culturális célokra áldozom, erre az engem kisdedkoromtól fölnevelt nagybátyám Oltványi István Csanádi székesegyházi nagyprépost példája, és azon által többször hangoztatott 1869. február hó 2-án végintézésébe is beiktatott intelme indított »az egyházi férfiúknak a magyarországi zsinatok rendelete szerint is az egyház szolgálatában szerezett vagyonát, melyet a Canonok premium peccatorum néven neveznek, az egyház javára kell gyümölcsöztetni, és ezen áldozatára nem itt lent, hanem odafent kell a jutalmat várnu" Végrendeltében szerényen írja, hogy mindig kitért az ünneplés elöl, és bár minden erejét és vagyonát egyházi és kulturális célokra fordította, nem szerette, ha áldozataiért „dicsérő himnuszokkal" tisztelték meg. (Holott tudjuk, hogy néhány nagybátyját, illetve saját magát dicsőítő költeménynek ő maga volt a szerzője.) „Nem szerettem, ha életemben nyújtott áldozataimért írott dicsérő himnuszokkal tiszteltek meg, az ovácziónak soha nem voltam barátja, de az is nagyon zokon esett szívemnek, ha pap társaim közül azok, kik példámat követni nem tudták vagy nem akarták, tiszta szándékomat is avval gyanúsították, hogy új kitüntetésre, vagy püspöki székre vadászom. Es mivel Szeged zárt városában laktam magam és rokonaim illő eltartása miatt a penzió csekélysége miatt a kamatokat is igénybe vettem. Azonban mind e mellett is meaculpát mondok e téren mulasztásaimért, hogy a jó Isten segélye mellett a takarékosság által szerzett vagyonomnak nagy részét mások által helyezem az áldozat oltárára most, halálozásom után. "