A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

MEDGYESI Konstantin: „Makóról is lehetett látni, hogy recseg-ropog a rendszer, túl sok az ellentmondás”. A rendszerváltó évtized makóiságának természetrajzához

Karsai Ildikó, művészeti tanácsos: — A Makói Művésztelep alapító tagja vagyok. Számomra nagyon megtisztelő, hogy ott évente meghívást kapok. Részt veszek a Grafikai Művésztelep munkájában is. A Makói Művésztelep egy találkozóhely a Kárpát-medencében élő magyarok számára. Ez egy rendkívül fontos, nemes szándék, ami 12 éve rendre megvalósul. A művész generációk hazajárnak Makóra. Magukévá tették ezt a várost, minden ízével, zamatával, jellegével együtt. Makóhoz kötődnek lélekben, intuícióban, illetve abban, hogy ők apropót keresnek és találnak, hogy itt dolgozhatnak. (Banner Zoltán a Makói Művésztelepről) „Századunk magyar művészetének története — táborverések, művésztelepek, irodalmi-művészeti szövetkezések sorozata, egymásba fűződő láncolata Nagybányától a Nyolcakon, a Ma körén, Szentendrén és Hódmezővásárhelyen át Gyergyószárhegyig és például Makóig, ahol Rudnay Gyula 1925-ös nyári főiskolai kurzusa óta többször történtek kezdemények „művészeti kikötő" létesítésére a Maroson. Az 1991 nyarán avatott új művésztelep azonban merőben más szándékok és megérzések jegyében szerveződött, mint az előző. Abban a művészettörténeti pillanatban feltétlenül a leghitelesebb szándékok és a legéberebb megérzések jegyében. Hiszen a magyar irodalom és művészet iskola- vagy táboralapítói rendszerint nem csupán valamilyen aktuális irányzat meghonosításáért, érvényre juttatásáért bontottak zászlót, hanem végveszélybe jutott nemzeti kincseink (például az anyanyelv, vagy az anyanyelv értékű népdal, népművészet, a paraszti kultúra, erkölcs, szokásrend stb.) megmentéséért. S azok a makói művészek és polgárok, akik ezt az összmagyar művésztelepet elképzelték, maguk is valami lappangva leselkedő illetve egyre pőrébben megmutatkozó veszedelem, például a széthullás, az egymásról nem tudó vagy tudni nem akaró egymáshoz tartozás, a másképpen össze nem adható értékek szétzilálódásának a veszélye ellenében hozták létre e szellemi kupolát." Karsai Ildikó, művészeti tanácsos: — A régiekről méltó példát vehetünk, kulturális szempontból a 30-as évek Makója példa nélküli időszak volt. Ehhez kellettek olyan meghatározó személyiségek, mint Espersit János és baráti köre. A Makói Művésztelep visszaidéz valamit az akkori időszak nyüzsgéséből, de azt a pezsgést még messze nem érte el a város, talán közelít hozzá. Kezd megjelenni a városban a kulturális mecenatúra, amely fokmérője a mindenkori polgári társadalmaknak. Igazából még nem azon a szinten, ahogyan ennek valójában működnie kellene, de a kiállítási megnyitók fontossága, az alkotóművészeknek nyújtott támogatása már kezd példaértékűvé válni a magánszférában. (Jámborné Balogh Tünde beszámolója a Makói Művésztelep munkájáról, 2002. december 4.) „A tizenkét éve alapított Makói Művésztelep pótolhatatlan részévé vált városunk kulturális, ezen belül képzőművészeti életének, és több