A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)
ADATTÁR, MÓDSZERTAN, RESTAURÁLÁS - TEMESVÁRY Ferenc: Magyarországi fegyvergyűjtemények múltja és jelene. Eredmények és kudarcok a fegyverkatalógusok készítésének tükrében
tett két múzeum helyett a Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum kényszerült a kohók elől menekíteni a magyarországi kisipari fegyvergyártás és a Magyar Fegyvergyár készítményeit. A kép teljesebbé tételéhez utalni kell arra, hogy az évenként begyűjtött, illetve leselejtezett anyag szemléje későn indult meg. Az ötvenes évek elején a főúri gyűjteményekből kikerült fegyverek ezrei semmisültek meg, utóbb pedig, főleg a kilencvenes évek elejétől a rendőrségen belül kialakult gyűjtőtábor forráshoz közel álló része a múzeumokat megelőzve válogatott, majd a szemléket megszüntették. Sajnálatosan széthordták a FÉG házi múzeumának anyagát is. A nyolcvanas évek közepén tett megállapításom, miszerint a műtárgygyarapítás hagyományos módja az ajándékozás gyakorlatilag csaknem megszűntnek tekinthető, a vásárlásban levő lehetőségeket csak egyes szakterületeken és korlátozott mértékben lehet kihasználni, napjainkban is érvényes. Tovább csökkent az országban a jó műtárgy és ugyanakkor nagy a nepperek, gyűjtők árfelhajtó tevékenysége. Amíg az elmúlt század második felében a Hadtörténeti Múzeum százával mentette meg a gyűjtési körén kívül eső, polgári kategóriába sorolandó muzeális fegyveranyagot ma már a katonai anyag megszerzése is problematikussá vált számára. Az anyagi gondok növekedése és a területünket érintő szakember-, nem utolsó sorban a nyomasztó helyhiány csaknem lehetetlenné teszi a tervszerű gyűjtést, s így múzeumaink a véletlen utján felbukkanó tárgyak között válogatnak. Ennek ellenére tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan tárgyak, amelyeket csak ma lehet megmenteni, és meg kell menteni még akkor is, ha azok csak a jövőben kapják meg a fegyverek fejlődésében az őket megillető helyet. A mondottakból egyenesen követr kezik, hogy fel kell újítani a használatból kiselejtezett, kohókba szánt fegyverek szemléjét. Ugyancsak nem volna szabad eltekinteni a Magyarországon gyártott (hungarica), használt, vagy külföldi megrendelésre készített kézi lőfegyverek begyűjtésétől. Ezzel negyven évi, folyamatosan tartó gyűjtési koncepció folytatódnék. A két alapgyűjtemény mellett természetesen még sok kisebb nagyobb múzeumi gyűjtemény található Magyarországon. Ezekre általánosságban jellemző, hogy kialakulásuk véletlenszerű, s ezeknél az értékrendet többnyire a helytörténeti vonatkozások határozzák meg. Különösen igaznak tűnik ez a megállapítás, ha figyelembe vesszük — sajnos Magyarországon figyelembe is kell venni — a régészeti és néprajzi, helyenként iparművészeti gyűjteményekben található, fegyvernek minősülő tárgyakat. Nem említem most a falumúzeumok kezdeményezéseit. Ezek többnyire a szakemberek jelenlétét, tanácsát nélkülöző, a gyűjtés örömének élő laikus — de nagyon lelkes — lokálpatrióták koncepció nélküli, alacsonyszíntű, mégis hasznos próbálkozása maradt. Esetenként magánszemélyeknél is hatalmas értékek gyűltek egybe, mint a szombathelyi Schmidt gyűjtemény, vagy a tápiószelei Blaskovich testvérek esetében. Nem véletlen, hogy mindkét gyűjtemény múzeumi rangra emelkedett. Természetesen ezeknél valójában a tárgyak halmazáról kell beszélni és a tárgyakhoz fűződő családi hagyományokat szakszerű leírásokkal kell felcserélni. A Schmidt gyűjteményben feltüntetett lőfegyverek legnagyobb része sem köthető a szabadságharchoz, ahogy azt az egykori tulajdonos hitte, hiszen ezek az 1850-es évek termékei, ugyanúgy mint a Blaskovich testvérek Rákóczival összefüggésbe hozott pisztolyai is a XLX. század első harmadában feltalált csappantyús fegyverek tipi-