A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ORBÁN Imre: A nazarénus gyülekezet megjelenése és térhódítása Makón

Környezetük így jellemezte őket: A gyülekezet tagjai „csak magokat tartják jónak, igaznak, erényesnek, isten választottainak; — mások- szerintök — bűnben élnek, istentől megvetettek, s az örök életnek részesei nem lehetnek (...) Állítják, hogy az írásokat csak egyedül ők értelmezik helyesen, egyedül csak ők élnek Isten törvényeihez mérten, egyedül csak ők lesznek Krisztus országa boldogságának részesei." Külsejükben egyszerűek, hajukat rövidre nyírták, többnyire lehajtott fővel jártak. „Járása kimért, arca komoly... semmi élénkség, semmi elevenség." Egymást atyafinak nevezték, „levelezéseikben szerelmes atyafi, szerelmes néni, szerelmes barát és barátné címzéseket használnak. (...) Csak feleiket ismerik testvérül, találkozás közben áldjon meg téged az úr szavakkal csak ezeket köszöntik; — mások mellett némán lehajtott fővel haladnak el." Az 1860-as évek végére jellemző gyakorlat 1870-re megváltozott. A konszolidálódás jeleként a köszönőviszony a más felekezetűekkel helyre állt. Gyermekeiket csak írni, olvasni számolni tanítják, a többi tudományt fölöslegesnek tekintették. Betegeikhez orvost nem hívtak, mert elég az Úr. Makón voltak olyanok is, „kik testben elragadtattak már a harmadik égig." Egymás közötti nézeteltéréseiket a gyülekezet vénei előtt intézték. Kerülték a szenvedélyeket (alkohol, dohány), szótartók, nem káromkodnak. Bár „ők is csak emberek; a szó náluk sem mindig készpénz — s az ajak és nyelv csak gyarló emberé (...) tettetők is találkoznak közöttök." Kereskedést általában nem folytattak, de Makón volt „közöttök kupec, korcsmáros, kereskedést pedig magok állítottak." Nem egyértelmű, de talán Makón is próbálkoztak valamilyen vagyonközösséggel. „Magokat az egyháztól, melybe előbb tartoztak, végképp elszakasztják, a keresztény templomokat kerülik, s kőkoporsóknak, Bál házának, latrok barlangjának nevezik. (...) Makón urvacsorával nem élnek, s azt mert bélsárrá válik és az árnyékszékre vettetetik haszonnélkülinek tartják, s hitfeleinkről midőn a szent vacsora osztás után hazatérnek, gúnyosan azt szokták mondani: jőnek a moslékról. " Ha ez így is volt kezdetben, csak rövid ideig tarthatott, mivel a kiadások között szerepel az úrvacsorához szükséges bor vásárlási tétele. „A lelkipásztorok ellen az elfogultság és gúny legélesebb kifakadásaira vesznek szabadságot, és ezeket merőben szükségtelennek tartják, s közöttök az Írásmagyarázat tisztét hol az egyik, hol másik teljesiti."

75 — olvashatjuk róluk. A hithirdetést, melyet ők „lélekvásárlásnak" neveztek, nagy buzgósággal végezték. Meg is állapította a presbitérium 1870-ben, hogy „nem sikertelenül" folyt a munka, s „egyházunktól nem egy-két tagot elidegenítettek." Később még hozzá tette, hogy a „szabadság pedig melyei tesznek, hatnak, munkálnak és házról házra járva csábítanak, térügetnek vagy igazán mondva eltántorítanak." 76 A makói református egyház a következőkben látta a terjedés okait. „A felekezet keletkezése, terjedése nem lőn kellő figyelemre méltatva." Egy-egy lelkipásztorra jutó 6-7 ezer hívő mellett nem lehet kielégítő lelkészi munkát végezni, ami elősegíti a lelkészekkel kapcsolatos bírálatok terjedését. A kezdeti erőszakos föllépés pedig csak segítette terjedésüket. 77 Makó törvényi szabályozást tartott szükségesnek. 75 Uo. 165/1870. SZŐLLŐSI 1870. 4-6.1. SZŐLLŐSI 1871. 479-486.1. 76 Uo. 165/1870. 77 SZŐLLŐSI 1870. 11-12.1.