A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

osztrák tisztek is voltak, a gázsi s abrak már ekkor nem járt; — egy napon utasítva voltunk kardjainknak a Vencheimféle kastélyba vitelére, természetesen itt azokat egy orosz és osztrák vegyes bizottság elvette s egy nagy terembe rakásra hányta, — boldogult édes atyám és testvéremmel egyet gondolva, kardjainkat beadás helyett kocsink kibélelt ülésének hátuljába elrejtettük s így azokat szerencsésen haza is hoztuk, de kevés idő múlva egyébb honvéd emlékeinkkel együtt habár lakásunkon jól elrejtve voltak — megsemmisítenünk kellett, mert az illy tárgyak s különösen fegyverek rejtegetése, halál büntetés terhe alatt szigorúan tiltva volt. Gyulán a tiszti kardok bevétele utáni napon kényelmes lakásainkból is kirendelve az éjeit is szabad ég alatt táborba kellett töltenünk — körülvéve egy sor muszka és egy sor osztrák fegyveres őrség által, másnap ugyanezen fedezettel környezetten Aradra kisértek bennünket, s mivel az orosz tisztektől — kik velünk szemben igen humánusan viselkedtek — útközben megtudtuk, hogy az osztrák hadseregbe sorozás végett kisérnek bennünket Aradra, sokan azon gondolkoztak, hogyan lehetne megszökni, de hogy az bár kinek is sikerült volna — alig hiszem a dupla kordonon keresztül. Aradon a már ránk várakozó osztrák katonaság által mégszorosabban körülvétetve, szabad ég alatt vesztegeltünk, mégnem szuronyos fegyverek közt csapatonkint kisérték besorozás végett a honvéd tiszteket a városba, e közben villant meg agyamban a gondolat, hogy mivel mi császári katonák nem voltunk, besoroztatásunk föltételes lehet; boldogult édes atyám 50 évében volt, testvérem gyenge s beteges is, ezek a besorozástól mentek lesznek, de én ki életerős egészséges voltam, egy csöp hajlandóságot sem éreztem magamban arra, hogy a dolgot megkoczkáztassam s e pillanattól rongyos és piszkos felöltőbe mint szolga szerepeltem az urak körül, s mint illyent, a következett sor alkalmával az osztrákok csakugyan vissza hagytak s csak atyámat és testvéremet kisérték el, s csakugyan igaznak bizonyult számításom, mert sem atyám, sem testvérem nem lettek besorozva, hanem mint a hadseregbeni szolgálatra alkalmatlanok, végelbocsájtó levelet kaptak. Aradról több szegediekkel együtt még az nap hazafelé vettük utunkat, de mivel Arad katonasággal körülvéve volt a külterületen ezek által feltartóztatva lettünk ugyan, de az elbocsájtó levelek felmutatása után útra eresztettek, ámde Makó alatt pihentetve arról értesültünk, hogy Tápénál a Tiszán átkelni veszélyes, mert az ott őrt álló katonaság a honvédeket kivétel nélkül a szegedi várba kíséri, utunkat tehát az akkor még a tájon rengeteg kiterjedésben volt nádasoknak vettük, az éjjelt is e között töltve iszonyú fáradtságos munkával Tápén jóval felül a Tiszát elértük, a lovak átúsztatása mellett, a kocsikat csónakokon szálítottuk át; — megtörténvén fáradtságos átkelésünk, a város közelébe a kukoriczák között húztuk meg magunkat, én pedig az est homályában a városba lakásunkra mentem megtudandó, hogy othon nem fenyeget e veszély bennünket; boldogult édes anyám és két nővéremtől kapott megnyugtató válasz után rejtek helyünkre vissza menve éjjel 11 órakor 1849 augustus 27 én már othon voltunk. A viszont látás öröme megvolt ugyan — de aggodalomba burkoltan, mert a város már ostrom állapotba volt helyezve, a katonai uralom is ezzel kezdetét vette. Viszontagsággal telt haza vergődésünkkel nyugalomra véltem találni ithon, de csalódtam, mert a honvédek előállítására országszerte kiadva volt katonai paran-