A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

bolt kifosztásának, láttam a honvédeket fenn az állványokon mászkálni, de visszatartani őket nem lehetett. Támolygásunk közben vettük a parancsot Ó-Budán sorakozni, hol egyidejűleg szállásaink is megrendelve voltak; ennek eleget teendő amint a bécsi kapun a várat másodmagammal elhagyni akartam, — félre kellett húzódni, mert ép akkor ért oda egy század huszár, s kénytelenek voltunk mosologni, midőn egy honvéd baka oda szól „no huszár ki vette be a várat" — a huszárok különféle vastagságú megjedzések kíséretében — útjokat folytatták. A hegyen keresztül egyenes irányba haladva o-Budának, az útszélen egy pihenő honvédet láttunk tarisznyájába motozva s szintén útra kelt, mikor bennünket meglátott s már túl léptük, midőn körülötte kis verkli szerű hágókat hallottunk, vissza tekintve, a honvéd zavarodott toporgással kérdésünkre megvallotta, hogy terhét a várba szerezte, kíváncsiságból be tekintettünk tarisznyájába, s ott egy asztali — zenélő órát s néhány kis katula szivart láttunk, de a vitéznek mit sem szólva — tovább ballagtunk; szállásomon tisztálkodtam, midőn honvédem az órát s pár katulya szivart ajkándékul hozta, s szívesen vettem a szivarokat, de az órát nemfogadtam el, nyomon megízleltem a szivart, de oly kitűnő jót mint azok voltak, életemben soha sem szívtam; valódi havanna szivarok voltak. Hadtestünk ó-Budáról 48 órai időzés után Székesfehérvárra menetelt, itt tűzte fel Kmetty zászlónkra az ezüst másod osztályú érdemrendet, — egy babér koszorú — közepén az ország czímere, — melyet a kormány Braniczkó bevételének emlékére adott; ez ünnepségen keresztül esve szállásainkra tértünk; én — egy igen jó módban volt vaskereskedő Linzer Károlyhoz jutottam, az öreg úr, ki igen lekötelező nyájassággal fogadott, pár szóváltás után kijelelte szobámat, s azzal mosakodás és átöltözködéshez fogtam s mert társaimmal úgy beszéltük meg a dolgot, hogy ebédre csak jó délután gyülekezünk, nem sijettem nagyon az öltözködéssel, ámde egyszer csak értésemre adatták a házbeliek, hogy ebédre várnak már, mentegetődzésem mit sem használt, maradni kellett; — a leves evés közben tett kérdésre midőn nevemet és származásomat megmondtam, az öreg úr helyéről felugorva s levesét is felborítva nyakamba borult s mondotta, — hisz akkor mi igen közeli rokonok vagyunk, mert nőm Aigner Imrének unoka testvére Müller Mária; ennek folyománya természetesen az egész családdal össze csókolodás lett s ettől fogva folytonos mulatozás közt mint a családhoz tartó éltem, de ez sem tartott soká, mert három napi ott időzésünk után hadtestünkkel Veszprémbe kellett menni s kevés pihenő után innen ujonczokért Pestre lettem küldve, hadtestünk pedig Pápának indult. Pestnek Székesfehérváron keresztül vitt utamban Linzeréket is meglátogattam s Pestre érve az ujonczok után tudakozódtam s csak hamar értesültem, hogy azok három százan már készen várnak, az átvételt azonban nem sürgettem, mert Pesten egy kissé még szétnézni is akartam; később jelenkezvén azokért, megdöbbenve tapasztaltam, hogy azok Arad megyébe sorozott — kevés kivétellel — szín olajok voltak, gondoltam is magamban ezt ugyan hadtestünknél megnem köszönik, átvévén őket honvéd öltönybe bujtattuk — s még élek élnem feledem, hogy az ujonczok kísérése végett velem volt honvédek tizedese Kronstein János szegedi izraelita utóbb Szegeden ezüstműves, azzal állott elébem, hogy az ujonczok által levetett jó nagy garmada ruhát adjam el, ő majd vevőt teremt, felháborodva ez ajánlattételen ősze szidtam s legott a ruhákat vele számjegyzékbe fog-