A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

czélszerűbbnek tartotta seregének zömével a szorost elhagyni". Ez a rész arra utal, hogy sokszor katonai vezetők személyes bátorsága milyen meghatározó szereppel birt egy-egy csata sorsában.

13 Részt vesz a tavaszi hadjárat harcaiban és májusban társaival együtt ő is részese Buda ostromának. Itt kell kitérni Almai Gyula kapcsolatára családjával. Ugyanis a kézirat első oldalán beszámol arról, hogy az önkéntes honvédnak való fölcsapása után napokig úgy járt a kiképzésre, hogy otthon ezt nem árulta el. Amikor a 17 éves ifjú végül megmondta, édesanyja sírva fakadt, apja pedig megpofozta mondván, hogy ez egy meggondolatlan tett volt és úgyis csak életét fogja veszteni az értelmetelen öldöklésben. Nyilvánvaló, hogy apja később felülvizsgálta nézeteit, nemcsak a fiára, hanem a forradalom ügyére vonatkozóan is, mert az írásmű beszámol arról, hogy amikor 1848 júliusában haza látogatott a sebesültek szállítása kapcsán, akkor a családja hihetetlen nagy örömmel fogadta „...szüleim és testvéreim részéről kifejezve volt (az öröm Z.I.) szóhoz sem juthattam, az egyik nyakamba borulva sírt, a másik csókolt, a harmadik kíváncsiságtól gyötörtén kérdzősködött, mígnem szóhoz jutva elmeséltem katonai életem..." Azt is megtudjuk, hogy időközben édesapja is és öccse, Imre is belépett a honvédhadseregbe és a sors sajátos fintora, hogy a két harcoló családtag itt, Budán, az ostrom folyamán találkozik össze. „Edesatyámmal is találkoztam, ki tudtomon kívül mint a VII-ik hadtest élelmezési biztosa kapitányi rangban már mintegy két hónap óta szolgálatban volt. Tőlle értesültem arról is, hogy boldogult testvérem Imre, korábban már hivatalból szintén honvédnek soroztatott s az időben mint hadnagy, a pétervári várban tett szolgálatot". Almai Gyula őszinte tisztességét és becsületességét jelzi azon megbotránkozása, amelyet a társai szerbekkel szemben tanúsított magatartása kapcsán olvashatunk. Ez az emberi tisztesség ismét megjelenik az egyébként nagy Örömet és dicsőséget jelentő Budavár visszavétele kapcsán is. Ugyanis szinte szégyenkezve írja, hogy bizony a vár elfoglalása miatti öröm közepette a honvédek közül sokan az elfoglalt boltokból, házakból jónéhány tárgyat, értéket magukhoz vettek. Elbeszéli, hogy egy honvéddal találkozva annak tarisznyájából váratlanul furcsa zajt hallottak, amire bevallotta, hogy egy házból elhozott magával egy zenélőórát, annak a hangját hallják, és fölajánlotta az órát az onnan elhozott szivarokkal együtt Almai Gyulának, aki ezt visszautasította, mindössze a szivarból fogadott el egyet. Hasonlóképpen fölháborodottan utasítja vissza egy katonatársa javaslatát: „ velem volt honvédek tizedese, Kronstein János szegedi izraelita, utóbb Szegeden ezüstműves azzal állott elébem, hogy az újonczok által levetett jó nagy garmada ruhát adjam el, ő majd vevőt teremt, felháborodva ez ajánlattételen összeszidtam, s legott a ruhákat vele számjegyzékbe foglaltatva a hadfogadó parancsnokságnak által adtam..." Június 13-án a sereggel a Csornánál folytatott harcban vett részt, innen mennek Komáromba és ekkor már főhadnagyi rangot visel. Az itteni esmények kapcsán Görgey személyére tér ki és a katonák által megint csak nem nagyon érthető különböző vonulások, támadások, visszavonulások sorát a többiekkel együtt Görgey állítólagos árulásával magyarázza. Szabadságharc vonulatát követve seregével 1849 augusztusában ő is Váradra vonul, majd részt vesz a világosi fegyverletételben, amelyet részletesen leír. Különösen érdekes az ezt követő néhány nap 13 ERDŐSSY (Poleszni ) Imre tábori lelkész személyére lásd ZAKAR Péter 1999. 129.