A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)
ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára
mert szegediként olyan környezetben nőtt fel, ahol a szerbekkel való együttélés, együttműködés természetes volt. Az itt általa tapasztalt véres állapotokat, kegyetlenkedést és a fennálló hatalom ellen lázadóként föllépő szerbek viselkedését csak nehezen tudja elfogadni. Meglepődik azon, hogy saját katonatársai müyen keményen lépnek fel a szerbekkel szemben, de az ellenség részéről megnyilvánuló kegyetlenkedés elfogadtatja számára a viszonosság ilyen megnyilvánulásait. Sőt, amikor magyarázatot próbál találni a szerbek kegyetlenkedéseire, akkor a megoldást abban látja: "... megnyugodtam a tényekben már csak azért is, mert időközben megtudtam, hogy az áldozatok nem is a rácz lakosság közüliek, hanem az ellenünk Szerbiából beözönlött szerbek közül valók voltak." Tehát leginkább az háborította fel, hogy az eddig békésen együttélő lakosság szerb fele miért támad a magyarok ellen és az imént idézett magyarázatban látja az elfogadható indokot, nevezetesen, hogy nem az itt élők, az országon belüli szerbek, hanem a délről ide bekerült szerb önkéntesek okozták ezt a véres harcot. 12 Elbeszéléséből kibontakozik a frissen szerveződő honvédsereg számos ellentmondása és problémája. Egyrészről szerelésük még nem érkezett meg, gyakorlatilag otthonról hozott civil ruháikban, szedett-vedett fegyverzettel kénytelenek harcolni. Másrészt kiderül, hogy szállásuk, elhelyezésük, tisztálkodásukról, élelmezésükről való gondoskodás is sok hiányt hagyott maga után. Ezzel egyidőben történt a katonai kiképzés folytatása is, miközben naponta harcoltak és így a gyakorlatban ismerték meg a legfontosabb fogásokat, amelyek egyúttal alapvető részét képezték a mindenkori megmaradásnak. Szerzőnknek rá kellett döbbennie arra, mint írja: „...mindenben nagyon óvatos és vigyázó lettem, — okul szolgált részben az is, hogy lépten-nyomon megkellett győződnöm arról, hogy egy különben kényelemben nevelt úrfiból lett honvéd sem kivétel, ennek is élete úgy kockán függött — mint bárki másé. " Nincs jó véleménye sem a sereg irányítását végző Bechtoldeól, majd az őt váltó Mészáros Lázárról sem. De legtöbb súlyos megjegyzése a szabadságharc legendás katonai vezetőjére, Damjanich Jánosra vonatkozik. Nyüvánvaló ez az ellenszenv és a néhány leírt konkrét eset annak kapcsán keletkezett, hogy a kemény katona elég rossz véleménnyel volt a frissen toborzott, általa fegyelmezetlen civileknek tekintett honvédekről. Kiváltképpen a Szegeden fölcsapott nagyon sok értelmiségit tartalmazó honvédekről volt ilyen rossz véleménye. Almai leírja, hogy Damjanich többször kinyilvánította megvetését, lenézését irántuk, illetve szigorú viselkedése és a katonai kiképzés megszilárdítására vonatkozó intézkedései a nap mint nap szerbek ellen folytatott harc közepette sem szüneteltek. Véleménye szerint Damjanich büntetésből állította őket olyan helyre, ahol számtalan sebesülés, sőt haláleset is történt, és nem engedte őket fedezékbe vonulni. Mivel Damjanich ezen értelmiség-ellenes honvédellenes viselkedéséről több újságcikk jelent meg, elsősorban a korabeli szegedi újságokban, ezért Damjanich még inkább megharagudott a honvédokra, — amint ezt Almai írja: „...Damjanics egy ízben a zászlóalyj előtt nyíltan is kijelentette egy ílly czikk következtében, hogy »No, megálljatok, ti írástudó farizeusok majd megtanítalak én benneteket.^ 12 A délvidéki harcokra érdekes adalékokat szolgáltat KALAPIS Zoltán könyve: Negyvennyolcnak nagy idejében.
