A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

Nyilvánvaló, hogy az elbeszélés egyrészt saját magának is segített föleleveníteni az egykori eseményeket, de valószínű, hogy az általa keresett és a nyugdíj megítéléséhez fölkért két hajdani katonatárs számára is egyfajta emlékeztetőül szolgálhatott. Mindezt annak ellenére állíthatjuk, hogy Almai Gyula nyilvánvalóan önmagát mentő módon azt írja az előbb említett jegyzetben, hogy történeti elbeszélésének megírása után, a hírlapokból értesült erről a rendeletről és ennek értelmében még 1901 novemberében benyújtotta kérvényét a miniszterelnökséghez, hogy számára ezt folyósítsák. A jegyzetből az is kiderül, hogy többszöri sürgetés és közbenjárás után a nyugdíj tényleges fizetésére csak 1903 őszén került sor. Mindezek alapján tehát a kézirat keletkezése oly módon vázolható, hogy 1901. július közepe és augusztus 13-a között néhány nap alatt készítette el ezt a kéziratot a szerző. Tekintetbe véve azonban a pontos részleteket, a megfelelő dátumokat és azokat a rendkívül eleven élményeket és mindennapi történéseket, amelyeket a naplóban olvashatunk és amelynek igaz voltában nincs okunk kételkedni, azt kell gondolnunk, hogy Almai Gyulának valamilyen jegyzetanyag, korábbi följegyzés állt rendelkezésére, amelyek a történtek után 52-53 esztendővel is lehetővé tették a pontos, részletes, meggyőző és eleven hangulatú beszámoló elkészítését. Sőt, megkockáztatjuk, hogy az itt leírt írásmű nagyobb részben korabeli, szó szerint készült följegyzés alapján készülhett. Mindez annál tiszteletre méltóbb, hiszen ennek a följegyzéseknek vagy az az események alatt egyidejűleg, vagy azt követően nem sokkal, tehát valamikor 1849-50, esetleg 1851-ben kellett készülniük. Amiből az is következik, hogy a szerző ettől kezdve rejtegette ezt az akkoriban, az 1850-es években rendkívül nagy veszélyt, mondhatnánk halálos veszedelmet jelentő följegyzés anyagot. Ugyanakkor, ha elolvassuk a szerzőnek azon beszámolóját, hogy a vüágosi fegyverletétel után édesapjával és testvérével hogyan vándoroltak egyik városból a másikba, és hogyan kerültek vissza Szegedre, szülővárosába, továbbá azt a tényt, hogy a fölhívással és a halálos veszéllyel is dacolva emlékként hogyan csempészték haza kardjukat is, akkor nincs okunk kétségbe vonni a korabeli feljegyzések elkészítését és a szerző által történő rejtegetését. Ha figyelembe vesszük a napló befejező részét, amelyben elmondja, hogy a világosi fegyverletétel után Szegedre hazakerülve, az itteni helyzetet a maga számára veszélyesnek tartván Hódmezővásárhelyre ment, ahol egy rokona révén írnokként tevékenykedett, egészen 1853-ig, amikor is tavasszal hazatért Szeged városába, akkor megkockáztatjuk azt a föltételezést, hogy az eredeti följegyzések ezen időszakban, vásárhelyi magányában készülhettek, amikor családjától távol, csöndben, nyugalomban élvén volt módja és ideje ezen följegyzések elkészítésére. A kézirat mintegy 50 évig történő „pihentetése" utáni néhány nap alatt történő leírását erősíti az is, hogy egyetlen esettől eltekintve, (amikor saját káplári rangját igazolandó Reizner 1884. évi munkájából idézi) semmiféle forrásra, könyvre, újságra nem hivatkozik.(A kézirat 5. oldalán olvasható bejegyzés: „...én mint már Szegeden kinevezett káplár [: lásd Rajzner »régi Szeged« czímen írt könyvének 299-ik lapján, 155 sor, sz. a.;] Almai Gyula itt Reizner János „A régi Szeged I. A negyvenes évek és a forradalom napjai Szegeden, Szeged, 1884. című művére hivatkozik, ahol a 298-299. oldalakon közölve van a III. zászlóalj személyzetének névsora, és a jelzett sorban valóban olvasható az ő neve.).