A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

MURÁDIN Jenő: Vágó Gábor (1894-1968)

Erdélyi nosztalgiák az ösztönzői néhány kései munkájának. Reményik Sándort, a költőt mintázta meg 1960-ban (emlékezetből, illetve fénykép után); Erdély címet adta allegorikus férfialakjának, melyet nem sokkal halála előtt, 1965-ben készített. Elhunyt Szegeden 1968. április 23-án. Szobrászatunk termékeny mestere volt Vágó Gábor. Az egyházművészetben éppenséggel páratlan gazdagságú életművet teremtett. Alkotásainak számbavétele segít hozzá, hogy árnyaltabb képet kapjunk hagyatékának valóságos értékeiről. Létrehozott kiemelkedően szép műveket, és kiadott kezéből szinte sorozatra készült, önmagát a végtelenségig ismétlő alkotásokat. Kétségtelen, hogy Vágó művészetét eleve behatárolta pályájának rendhagyó alakulása. Nehezen tudott túüépni saját korlátain, stüusbeli igazodása sem volt szerencsés. Miben áll pályaképének ez a sorsszerűsége? Mindenekelőtt abban, hogy szobrászata nem az alkotás, az egyedi értékteremtés talajáról bontakozott ki. Nem csupán arról van szó, hogy rendszeres művészeti tanulmányokat nem végzett. Sokkal inkább elégtelen tájékozottságáról, s arról, hogy sokáig nehezen tudott kitörni mestersége, a fémművesség beszűkült köréből. Fadrusz példája aki lakatosinasból lett szobrász, s a kor ünnepelt művésze - inkább elérhetetlen célként lebegett előtte, messze a realitástól. Itáliai tanulmányútja kétségkívül igen nagy hasznára volt. De éppen bizonytalansága vezetett oda, hogy az olasz földön megismert újklasszicizmusból a legkevésbé maradandó elemet, a heroizáló törekvéseket fogadta el és tette magáévá. Kívül került az avantgárdé törekvések áramán is. Szobrászata megmaradt a természetim formakultúránál, a pontos mintázásnál, az anyagszerűség föltétlen tiszteleténél. Ebből az eleve hátrányos alaphelyzetből keUett jobb műveiben önmaga értékeit fölmutatnia. Pályája kezdetén, mint első próbálkozásai mutatják, meg keUett győződnie, hogy többre képes másolatok, öntvények, fémmüves munkák készítésénél. Ehhez, mint erről szó volt, feleségének bátorítása segítette hozzá. Müyen fölszabadító ereje volt ennek a támasznak és bizalomnak, mutatja korai kiváló alkotása, a Kuun Géza-síremlék. Ma is a kolozsvári Házsongárdi temető legszebb szobrászi monumentumai között tartjuk számon ezt az 1925-ben készült alkotást. Vágó nyugalmat sugaüó, de a merevséget szerencsésen kikerülő kompozíciós rendben oldotta meg feladatát. A talapzatként s egyben háttérként szolgáló feketemárvány falon koszorúkkal övezett domborműveken Kuun Géza és özvegye portréit mintázta meg. A portrék között egy gyöngéd női alak ül, teljesen szabadon, mint ágra röppent madár. A dús redőzetű ruhában elénk áüó fátyolos alak a szobrász bronzöntő művészetének kiválóságát példázza. Ez a könnyedség, a felületkezelésben is megmutatkozó lendület csak ritkán tér vissza szobraiban. Az itáliai tanulmányúton tapasztaltak arra vezették, hogy szobraiban a hangsúlyozott eszményítettséget keü követnie. Lehet, hogy benne munkált már korábban is ez a szándék, tekintve az egyházművészet sajátos elvárásait, de az akkori olasz társadalom hivatalos művészetszemléletében eszmei támaszát, mintegy ideológiáját kapta a heroizáló törekvéseknek. Stüizáló formaalakítása révén így éppen a személyiségre utaló legízesebb részletek vesznek el szoboralakjaiban. Kifejezetten allegóriákban kezdett gondolkodni, s csak később higgadt le benne ez a törekvés. Rómában készült Győzelem