A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

PÁL József: A szegedi Boromei Szent Károly irgalomház története (1929-1951)

Polyák Károly válaszát Hamvas püspök áprüis 18-án közvetítette Bolgárfalvi M. Alerina tartományi főnöknőnek: „Áprüis 5-én vett leveléből tudomásul vettem, hogy nehézségekbe ütköznék nővéreinek visszatérése a szegedi Boroméi Irgalomházba. Közöltem ezt a ház igazgatójával, aki a Szent Vincés nővérekkel tárgyal és velük elvben már megállapodásra jutott. Közben a szerződést is megkötötték. E nővérek, kiknek a közelben házuk van (Somogyi telepen, ma Petőfi telep - P.J.) maguk jelentkeztek szolgálatra az Irgalomházhoz. Megjegyezni kívánom, hogy Polyák Károly igazgató úr semmi kifogást a volt nővérekkel kapcsolatban előttem fel nem hozott..." (Ugyanott) Az irgalmas nővérek közben valóban fölkeresték Polyák igazgatót, és fölajánlották neki szolgálataikat az Irgalomházban lévők gondozására és eüátására. 4. Az irgalmas nővérek átveszik az intézetet Polyák Károly vitája a szatmári irgalmas nővérekkel A Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővéreknek vagy Páli Szent Vince Szerété tlányainak, de a köznapi életben csak irgalmas nővéreknek ületve szeretetleányoknak nevezett rendet Páli Szent Vince(1589-1660) és Marülac Szent Lujza (+1660) alapította Párizsban 1633-ban. Ez volt az első olyan szerzetesi társulat, melynek tagjai zárdafalak nélkül élhették szerzetesi életüket. Ez abból következett, hogy Szent Vince és Szent Lujza kezdettől fogva a szegények közé küldték az irgalmas nővéreket. Mindenekelőtt az otthon fekvő szegény betegekre volt gondjuk a városokban és falvakban. Később kórházakba is hívták őket és a kisgyerekek oktatását is váüalták a falvakban. Sebesült katonákat ápolták, talált gyerekekkel foglalkoztak. Az öregek, elmebetegek, hajléktalanok, börtönlakók között is ott voltak a nővérek.(Lásd: Elisabeth Heck: Képek Szent Vince életéből; Szent István társulat 1985. 39-80. o.) Molnár Sándorné korábban már idézett könyvében gyönyörűen írja le az irgalmas nővérek életkeretét (26-30. old) „Kolostoruk a betegek házai, és az a hely, ahol főnöknőjük lakik, ceüájuk a bérlakásuk, kápolnájuk a plébánia templom, keresztfolyosójuk a város utcái, klauzurájuk az engedelmesség, mert csak a betegekhez mehetnek és azokra a helyekre, ahová szolgálatra hívják őket. Rácsozatuk az istenfélelem, fátyluk a szent szegénység. Nem tesznek ünnepélyes fogadalmat, mert nem az őrzi meg őket a hivatásban, hanem a teljes bizalom az isteni gondviselésben, valamint a teljes önátadás Istennek a szegények szolgálatában... A társulat az egész embert nézi, és ezért nem tesz különbséget a szegények testi és lelki szolgálata között, az emberhez méltó életre felemelés és az evangelizáció között... A betegek szolgálatát az imádság elé helyezik, hiszen a jó Isten a betegeken gyakorolt szolgálatot imaszámba veheti." Magyarországon 1852-ben telepedtek le Pinkafőn, majd egy év múlva Budapesten. 1905-ben alakult meg az önálló magyar rendtartomány, addig Gráchoz tartoztak. 1929-ben 91 kórházban 1078 nővér működött Magyarországon, 1950-ben pedig 1421 volt a számuk. Magyarországon legfőbb működési területük a kórházakban volt, ahol szerződéses feltételek szerint dolgoztak, igénytelen körülmények között, szerény fizetéssel. Elzárt részt és kápolnát mindig igényeltek, de csak harmadosztályú eüátást, és haláluk esetén harmadosztályú temetést.