A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

LENGYEL András: A Montanus-per. Üzleti harc, várospolitika és sajtónyilvánosság

Somogyi polgármester: Figyelmeztetem [...], hogy csak személyes megtámadtatás címén beszélhet, de a tárgyhoz nem engedem szólni, mert érdekeltnek tartom. (Éljenzés.) Balogh Lajos ezután folytonos zajban a szénharc első napjainak történetére vetett visszapillantást. Somogyi polgármester: (miután Balogh már mintegy három percen át beszélt.) Türelemmel hallgattam eddig a bizottsági tag úr felszólalását és kerestem benne a személyes kérdést, de nem találtam. Miután meg kell állapítanom, hogy a bizottsági tag úr a szénügyben érdekelt... Balogh Lajos: Nem vagyok érdekelt. Somogyi polgármester: Itt van egy ajánlat, melyen bizottsági tag úr kézírása van. Elismeri, hogy ez az ön írása? Balogh Lajos: (Megtekintve az írást.) De névaláírás nincs ott. Somogyi polgármester: De az ön írása? Balogh Lajos: Az még január 28-án kelt. (Derültség.) Somogyi polgármester: A bizottsági tag úrtól tehát megvonom a szót. Balogh Lajos: Én azért tovább beszélek." Nem kétséges tehát: az adatokból kirajzolódó karakterisztika egyáltalán nem vonzó. Balogh Lajos, minden jel szerint, egy, a politikai konjunktúrával élő s visszaélő, kisformátumú, izgága és erőszakos kurzusfigura volt. A szénvita értékelését mégse siessük el. Ellenfele, a városi közgyűlés (illetve annak meghatározó többsége) maga sem volt a szentek gyülekezete. A Balogh iránt rokonszenvvel aligha vádolható, Baloghtól arcul ütött, megalázott Juhász Gyula például 1928 májusában, egyik cikkében „[a] múlt századból ittfelejtett közgyűlés"-ről „és a boszorkányégető időkből hátramaradt magisztrátusi mentalitás"-ról beszélt - alighanem megalapozottan. (JGYÖM 8:242.) A Hétfői Rendkívüli Újság névtelen vezércikkírója - valószínűleg: Dettre János - pedig így jellemezte a szegedi közéletet: „A szegedi közélet, amelyik mindig szegény volt értékes emberben, amelyik megfelelő helyre megfelelő embert állítani alig tudott, amelyik soha nehezebb feladat előtt nem áll, mint amikor vezető pozíciókat kell betölteni s amelyik - szegényjogon bélyegmentességet kaphatna, ha nemcsak a vagyonban, hanem az emberben és emberi értékben való szegénység is jogot adna erre a kedvezményre." (Hétfői Rendkívüli Újság, 1931. dec.28. 1.) Balogh és a közgyűlés viaskodásában tehát inkább csak ugyanannak a jobboldalnak két szárnya, az ekkor már „korszerűtlen" mozgalmi és a „pragmatikus" konszolidációs szárny ütközött meg. S meggondolkoztató a harcnak egy másik összefüggése is. Az tudniillik, hogy Puskás Jenő állt Balogh mellé, az a Puskás, akiről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lett volna széleskörűen művelt, metszően okos, vérbeli publicista: a jobboldali szegedi újságírás legnagyobb formátumú alakja. Két dolog, persze, elképzelhető. 1. Puskás pénzért állt Balogh mellé, bérmukában írta meg a Montanus-levelet. 2. S ebben a döntésében csak megerősítette, hogy formátumuk különbözősége ellenére - voltaképpen elvbarátok voltak. Puskás meggyőződéses, intranzingens jobboldali volt, önmagát - a Szegedi Új Nemzedéktől búcsúzó, újságírói „ars politicáját" megvalló cikkében - öntudattal vallotta „a keresztény életr szemléletnek mindhalálig alázatos szolgájáénak, ,,[a]ki nemcsak zsellére egy újságcím alá zsugorított politikai iránynak, hanem önkéntese a maga választotta keresztény sajtónak". (Szegedi Új Nemzedék, 1928. máj. 31.) Politikai szolgálatot vélhetett tehát telje-