A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

ROMSICS Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a XX. század első felében

a későbbiekben is így maradjon, az ún. kizsákmányolókat, azaz a földbirtokosokat, gyárosokat, s általában a vagyonos rétegeket kizárták a választásra jogosultak köréből, s jelölteket az áprilisi választásokon csak a Szocialista Párt állíthatott. A szocialista forradalom szervetlensége leginkább a földkérdés kezelésében mutatkozott meg. A kisajátítandó birtokok általában 75 kat. holdas határa rendkívül alacsonynak tekinthető. Ez a parasztság felső rétegeit is nyugtalansággal töltötte el. Ennél is nagyobb hibának bizonyult azonban, hogy a kisajátított birtokokat nem osztották szét a földéhes szegényparasztok között, hanem a szocialista doktrínának megfelelően szövetkezeteket és állami gazdaságokat hoztak létre. Ezért és néhány más doktriner intézkedés, például a különböző egyház- és vallásellenes lépések, illetve a teljes alkoholtilalom következtében a Tanácsköztársaság azok támogatását is elvesztette, akik eleinte rokonszenvvel viszonyultak a forradalomhoz. A Tanácsköztársaság nemzetiségi politikájának lényege a nemzeti ellentétek tagadása, a „proletárok" bőrszíntől és nyelvtől független érdekazonosságának feltételezése, s ennek alapján a testvéri tanácsköztársaságok egész Európára kiterjedő szövetségének elérhetőségébe vetett hit volt. A koncepció naivitása és irrealizmusa nem szorul bizonyításra. A román és a cseh hadsereggel harcolva erre a Tanácsköztársaság vezetőinek realistább része is hamarosan rájött. 3. A HORTHY-RENDSZER VÁLASZAI A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-i bukását követően néhány hónapos kaotikus időszak következett az ország életében. A rivalizáló társadalmi-politikai erők közül döntő befolyásra végül a kontiniutást képviselő konzervatívok tettek szert, akik ezt az 1920-21-ben megszerzett hatalmat 1944-ig a kezükben tartották. A továbbiakban e konzervatív elit konfliktuskezelési technikáikat ismertetjük. A 67-es és 48-as ellentét - mint már utaltunk rá - a Habsburg-pártiak, tehát legitimisták és szabadkirályválasztók ellentéteként élt tovább. A két közjogi álláspont mögött különböző társadalmi érdekek és politikai nézetek húzódtak meg. Az arisztokrácia egy része hű volt királyához, s Károly visszatérésétől régi hatalmának csorbítatlan visszállítását várta. Mások, így például a katonatisztek és a keresztény középrétegek egy része a Monarchia és vele a történelmi Magyarország újjászületését remélték a Habsburgok trónra ültetésétől. Bizonyos liberális polgári körök legitimizmusa ezenfelül az 1920-ban a parlament által ideiglenes államfővé választott Horthy Miklóssal szembeni fenntartásokat is kifejezett. A szabadkirályválasztók részben a kálvinista, tehát kevésbé aulikus arisztokrácia, részben a Horthy által megszervezett, s legfelsőbb szinten mindvégig általa irányított hadsereg tisztjei, igen nagy számban pedig a 48-as időkig visszanyúlóan függetlenségi érzelmű kisgazdák közül kerültek ki. A két tábor közötti küzdelem kimenetelét a győztes nagyhatalmak és a környező államok karakteresen Habsburg-ellenes álláspontja döntötte el. Ez a restauráció minden formáját kizárta. Magyarország királyság maradhatott, s maradt is 1946-ig, de Károlyt, majd fiát Ottót nem hívhatta meg a trónra. Az 1930-as években viszont, amikor az angolszász vüág és Franciország is jobban hajlott volna arra, hogy Ottónak szerepet adjon a térség együttműködésének kialakításában, a náci Németország ellenérdekeltsége akadályozott meg minden resraurációs elképzelést. Horthy Miklós ideiglenes államfősége