A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)
MARJANUCZ László: Szeged társadalma és népességfejlődése a 18-19. században
lentmondást, hogy a Dugonics szerint egy másik város alapításához elegendő népesség kibocsájtása ellenére Szeged lakossága megduplázódott a 19. sz. első felében. A jelenség láttán azt a magyarázatot adhatjuk, hogy a szegedi dohánykertészek vállalkozást folytató árutermelő parasztok, akik nemcsak a legelőből csináltak magas kataszteri jövedelmet, hanem rájuk épült a kereskedelmi hátterül szolgáló, Tisza-Maros útra rátelepülő terménykereskedő hálózat is. Ismert nevek a forgalomból meggazdagodott terménykereskedőké: Sina báró, Wodianer Sámuel, Kohen Ábrahám. Az a tény, hogy 1820-ban már elfogadott termelői-kereskedői viszony a „zöld hitel" (vetett termésre adott előleg), a rendi kereteken kívül jelentkező polgári természetű tagozódás erejét mutatja. Ez tette lehetővé a nagy kereskedői vagyonok létrejöttét, mint amilyen a fent említett három nagykereskedőé is volt. A város nemesi jogállású lakói igazából akkor lennének érdekesek, ha ismernénk a „polgári" foglalkozásmódjukat is, hiszen rendi kiváltságaikat „szabad királyi körülmények" között nem érvényesíthették. így pusztán annak megállapítására szorítkozhatunk, hogy Szegeden 1787-ben — összehasonlítva az Alföld más szabad királyi városaival — legmagasabb volt a nemesek részaránya a lakosságon belül: 2,8 %. 15 Ugyanez az arány Debrecenben 1,6 %; Újvidéken 1,1 %; Szabadkán 0,9 % volt. Ez mindenképp figyelemreméltó arány, s mutatja, hogy az egyszerű „telekre ülés" mellett a városi polgárjog megszerzése vonzó társadalmi cél volt az alsóbb nemesség számára még a 18. század végén. Úgy tűnik a nemesi szabadság (pl. az adómentesség) elvesztését megfelelően kompenzálta a polgárjoghoz kötött tisztviselői és egyéb gazdasági tevékenység. Szegeden — ellentétben pl. Nagykörössel, Kecskeméttel — a nemesek és polgárok vitája az érvényesíthető nemesi kiváltságokról távolról sem volt olyan éles. 16 Mivel zömében birtoktalan nemesek beköltözéséről volt szó, olyanokéról tehát, akik a fundamentális nemesi szabadságjogokat megyei jurisdictio alatt sem gyakorolhat ták, lévén a kiváltságok érvényesítése földtulajdonhoz kötött, így viszonylag könnyen belátták az egyébként sem érvényesíthető privilégiumok és az akkor még reális tartalommal bíró polgárjog közötti csere szükségességét. Volt a városi polgárjog eltérő értelmezésének egy igen különleges esete, még pedig Gróf Széchenyi Istvánnal kapcsolatban. Szeged ugyanis a „méltóságos Gróff Szécsényi Istvány"-t érdemei elismerésével „nemes Szeged Városa szabados polgári czímével megtisztelni" kívánta. Csakhogy a gróftól követelt eskümintát, a diéta színhelyének, Pozsony város „Tekintetes Nemes Tanácsa elhibázottnak" tartotta, mert az „szerény itéletükk szerént nem olyatán következetességű", hogy Széchenyi elfogadná. Szeged szerette volna, ha a gróf az esküben megfogalmazottak szerint kötelezettséget vállalna a városi hatóságok oltalmazására, Szeged fejlődésének elősegítésére. Forma szerint így az eskü Széchenyi Istvánt a Szegeden ingatlannal, javakkal, tehát teljes egzisztenciával rendelkező rendi polgárok közé sorolta volna. Ám e státusszal járó konzekvenciák vállalását a pozsonyi tanács a grófra nézve méltatlannak, Szeged jövője szempontjából pedig célszerűtlennek ítélte. Nem ismerjük a vita végét, de a polgárjog tartalmának megítélésére nézve így is tünetértékű jelzéseket hordoz. Felfogásunk szerint Szeged a gróf személye nyújtotta erkölcsi tőkét az akkor már devalválódóban lévő polgárjog tekintélyének növelésére kívánta fölhasználni, míg az ország és Széchenyi helyzetét jobban ismerő pozsonyiak a tényleges polls RÁCZ István: Városlakó nemesek az Alföldön 1541-1848 között. Budapest, 1988. 97. p. 16 Uo. 132.
