A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 1. (Szeged, 1995)

LAKATOS Pál – ORBÁN Imre: Egyházlátogatás a makói Szent István plébánián 1835-ben és 1859-ben

kivonulás. A jelenlévők újból két sorba rendeződtek, és a püspök harangzúgás közepette indult a plébániára, hogy ott folytassa a megkezdett munkát. A vázolt előírásokat a megmaradt dokumentumok tanúsága szerint Makón is megtartották. Mivel az ekkor készült jegyzőkönyvet az állam hivatalos iratnak ismerte el, ezért az egyházi méltóságokon kívül jelen voltak a város képviselői, a katolikus közösség bírója és esküdtjei is. Makó római katolikus népe ez idő tájt egyetlen parókiához tartozott, mégpedig a török kiszorítása után alapított Szent István (király) plébániához. Az egyházközség vizitálását a püspökség különösen fontos föladatnak tekinthette, mert ugyan népesség szempontjából egységes a város, hisz a cigányságon és a zsidóságon kívül más jelentősebb etnikum nem élt a településen, de vallási tekintetben rendkívül sokszínű. A római katolikusok aránya 32-33 % körül mozgott, s ha hozzá számítjuk a görög katolikusokat és a környező tanyavilág szín katolikus híveit, akkor is az összes katolikus aránya 50 % alatt maradt, míg a református felekezethez tartozott a polgároknak több mint a fele. Ugyanakkor a város esperesi központ is volt. Temploma nagyságát és fölszereltségét tekintve a vidék legjelesebbjének számított, kegyura pedig maga a csanádi püspök volt. Egy-egy egyházlátogatás alkalmával a tapasztalt dolgokról előbb természetesen piszkozatban részletes följegyzéseket készítettek. A tisztázott szöveget ezután több példányban lemásolták, melyek közül az egyik a püspöki levéltárba került, egy másik pedig a plébánián maradt. Ezen jegyzőkönyveknek a fönt említetteken túl volt még egy igen figyelemre méltó része. Ebben a püspök az egész eljárás zárásaként a javítandó dolgokra hívta föl a plébános figyelmét. Mivel dolgozatunkban két egymás utáni (1835, 1859) makói vizsgálat dokumentumait közöljük, alkalmunk nyílik a korábban hozott javító jellegű intézkedések végrehajtását ellenőrizni. Elvileg ezek kötelezőek voltak, de a gyakorlatban nem teljesültek maradéktalanul. Lássunk néhány példát jegyzőkönyveink alapján. Az 1935-ös vizitatio függelékében a következőket olvashatjuk: "2-szor; Nehogy a szenteltvíz, ha kelleténél több lett megáldva, a hosszantartó állás miatt megposhadjon, elrendeljük, hogy a plébános minden 14-dik napon újat és csak olyan mennyiségben áldjon meg, melyről tapasztalatból tudja, hogy ezen idő alatt a hívek szükségleteire elegendő lesz. Hasonlóképpen 3-szor; Krisztus legszentebb testének részecskéi, melyeket az úrmutatóban és a cibóriumban őriznek, nehogy az idő hosszúsága miatt romlani kezdjenek, elrendeljük, hogy minden 14-dik napon megújíttassanak, és az ostyákat fölszentelő pap a régieket magához vegye." Az 1859-es kánoni látogatás szerint az intézkedéseket végrehajtották.