Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

arra figyelmeztetett bennünket: Nem az az érdemleges kérdés, mennyi pénz kell a kultúrára. Hanem sokkal inkább az, mennyi kulturáltság szükséges e parányi ország normális, üdvös működtetéséhez. Nos, ebbe a reális, talányos dilemmába a látáskultúra megítélése és gyakorlata is markánsan beletartozik. Aligha kell különösebben bizonyítgatnom: érzékszerveink táborában a szempárok a legfőbb uralkodók. Világoló, szintetikus létezők, amelyek valamelyest a tapintás, az ízlelés érzeteit is készségesen átvállalják. A gyerekünkre meg azt mondjuk: ő a szemünk fénye. Másrészt a koncentrációs táborba igyekvő zsúfolt, levegőtlen tehervagon parányi ablaknyílásánál is így elmélkedik a Nagy utazás kitűnő szerzője, Jorge Semprun. „Kinyitom a szemem, behunyom a szemem, szempillám verdesése az életem." Szikár, mélyrenyúló tételsor. Majd az elmés francia teoretikus, Pierre Teilhard de Charden még inkább kitárja a szemlélődés kapuit. Az emberi jelenség előszavában nem kevesebbet állít, minthogy: „Látni. Azt mondhatnánk: ha nem is célja, de lényege szerint ez maga az Elet. [... ] Végső soron [... ] nem más az élő Világ története, mint egyre tökéletesebb szemek kialakulása egy mindjobban kivehető Világegyetem ölén [...]. Többet látni és jobban látni: ez a törekvés [... ] se nem képzelgés, se nem kíváncsiság, se nem fényűzés." (Gondolat K., Bp., 1973. 43. o.) Nem bizony - teszem hozzá rögvest. Csak akkor mi lenne úgy istenigazában? Erre egy vérbeli hazai képzőművész, a zseniális Kondor Béla igencsak szellemes, lakonikus rajzi választ adott. Ostrom című könnyed grafikája lényegében azt sugallja: a látás, a szemlélődés nem más, mint folytonos kihívások, küzdelmek és hadakozások dinamikus láncolata. Ehhez egy olyanféle portréképet kell elképzelnünk, amely a fejtetőnél amolyan bástyaszerű kiképzést mutat. A sötétlő szemgödrök pedig várnyílásokká, várablakokká vedlenek át. De csupán azért, hogy egy historikus képzetű, mozgalmas ostromjelenet bontakozzék ki előttünk. Elvégre a kisebb-nagyobb támadó figurák mind-mind be akarnak jutni a vár belsejébe. Többségük mégis menthetetlenül visszahullik a reménytelen, feneketlen mélységbe. Annyi bizonyos: az alkotó életszerű, narratív elevenséggel ragadja meg a szemlélődés esszenciáit. Azt, hogy az egyik oldalon mindnyájunk számára adva van egy rendkívül összetett tárgyi, technikai és emberi környezet, amely lépten-nyomon vizuális ingerekkel szorongatja, támadja tekintetünket, értelmünket. Másfelől viszont a látás bennfentes aktusaival kell számolnunk, amelyben a védekezés, a szelektálás gesztusa éppúgy tetten érhető, akárcsak a befogadás és belső szerveződés mozzanata. És csakugyan: a látáskultúra minőségét pontosan a befogadási, értelmezési és felhasználási komponensek mentén határozhatjuk meg leginkább. Ha józanabb, érzékletesebb képet akarunk nyerni a vizualitás kortársi dimenzióiról, akkor a távlatosabb, vázlatosabb históriai visszatekintést sem spórolhatjuk meg. Már csak azért sem, mivel az ókori és középkori társadalmak életformájában a látványokon alapuló, közvetlenebb kommunikációnak tekintélyes szerep jutott. Gondoljunk csak a végtelenül egyszerű, írástudatlan tömegekre, akiknek a templomok képés szoboranyaga jelentette a valamirevaló szellemi táplálékot. Ezzel azt is jeleztem: e lassan pergő, földközeli és misztikus korszakokban az emberek szem- és észjárását bizonyos kollektív, közösségi mentalitás járta át. S itt elsősorban a mitologikus és biblikus eszmék dominanciájára utalok. Másfelől meg arra, hogy az akkori idők képzőmű6