Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

nak felfedeztetése, hogy hídjaink formateste a csontjainkkal analóg, nem beszélve a nyúlánk vitorlák és a katedrálisok alaki párhuzamáról. Max Ernst is abban jelölte meg a szemfüles látás hozományát, hogy általa fokozatosan összezsugorodik a valóság léptékrendje. így aztán egyre összetartóbb, barátságosabb és otthonosabb dimenziók között érezhetjük magunkat. De van itt egy másik eleven, húsbavágó módszertani dilemma is. Hogyan, miként lehet a tér- és tárgykultúra értékeit eredményesen felismertetni, ha dokumentáló, szemléltető gyakorlatunk mindmáig a lineáris egymásutánisághoz alkalmazkodik. Más szóval: a narratívák természetéhez. Noha a vizuális jelenségek érdemi látnivalói mégiscsak a műalkotások szerkezeti, térbeli összefüggéseiben vannak elrejtve. És itt a tüzetesebb, tanulságosabb megállók csak részben elégségesek. Hisz egy-egy kiemelkedő mestermű valódi kvalitásait csupán akkor bírjuk meggyőzően feltárni, ha az adott produkció mellé odahelyezzük a kontrasztos, analóg vagy kortársi munkákat. Hogy tanítványainknak legyen módjuk mérlegelésre, összevetésekre. Ehhez azonban egy duális vagy többpólusú vetítési-szemléltetési praxist kellene fokozatosan meghonosítanunk. S nem csupán a vizuális nevelésben. Ne feledjük tudniillik: a spontán, hétköznapi látás merőben másféle utakon halad, mint az értelmes, igényes szemlélődés. Itt nem annyira a folytonos előrehaladásra esik a hangsúly, mint inkább a rendszeresebb belső önmozgásokra. Magyarán: a lényegi analógiák és ellentétek leleményes feltárására. Bizonyára ennyiből is kiderül: látáskultúránk pozíciói ugyancsak vészterhesek. Pedig nem is bírtam beszélni valamennyi jelentős kérdéskörről. Képző- és iparművészetünk sajátos terepviszonyait például alig-alig érintettem. Miként azt sem ecseteltem bővebben, hogy felpörgetett élettempónk s a vele járó szüntelen lényeg- és igazságkeresés mennyire eltompítja, elszürkíti szemünk és személyiségünk érzelmi skáláját. Hiába látunk varázslatos, rembrandtos éjjeli utcarészleteket a tévé képernyőjén, ám e megkapó szépségekben nemigen bírunk gyönyörködni. Mintha valahogy nem tudnánk megállni, nyugodtan lehorgonyozni. Egyből arra gondolunk: vajon melyik kapuban, melyik utcasaroknál tűnnek fel a kétes egzisztenciájú főszereplők. És nincs tovább. Elvégre az intellektuális, agresszív és narratív korszellem egyre inkább kiseprűzi belőlünk az ártatlanabb, esztétikusabb szemlélődés jótékony szokását. Végül a kiváló festőművész, Sváby Lajos jut eszembe. Nemrég azt kérdeztem tőle: miként tud boldogulni a Képzőművészeti Egyetemen a jövendő piktoraival. Hát nehezen, nagyon nehezen - válaszolta. - Most már olvastatom őket, könyvajánlatokkal szolgálok nekik. Hogy legyen már valamirevaló fantáziájuk. Ez azért némileg szimptomatikus példa. Úgy néz ki tudniillik, hogy válságos posztmodern világunkban ismét a hagyományos olvasási, irodalmi kultúrát kell elővennünk, hogy látási, képzeleti energiáink valamelyest rendbe jöjjenek. Habár az analfabétizmus réme mégiscsak a vizualitás közegében a legveszélyesebb. Félhetünk is tőle, tehetünk is valamit ellene. 12