A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Lengyel András: A bibliofil Szalay József

a leghívebb, mert soha meg nem csal, soha hűtlenül el nem hagy. Szellemébe belemerülve megszabadulunk a négy fal börtönéből. Elröpít bennünket a világ bármely tájára. Föllendít égi magasságokba s eljutunk általa a földgömb legelrejtettebb zugába és az emberi szív legtitkosabb redőibe. Elkalauzol bennünket a ködbevesző múltba s prófétai ihlettel lebbenti föl előttünk a jövő titokzatos fátyolát. Nevettet, megríkat; merengésre késztet, gondolkodóba ejt" (Szalay, 1931. 10.). S jellemző, hogy hitvallása során Durham püspökét, a XIV. században élt Richard de Buryt, a modern bibliofilia nagy előfutárát idézi: „Azért mindenkinek, aki magát az igazság, boldogság, bölcsesség, tudomány, sőt a hit buzgó követőjének vallja, szükségképpen szeretnie kell a könyveket" (Szalay, 1931. 10.). Az ilyesféle lelkesült sorokat olvasva úgy tetszik, igaza volt Vér Györgynek, aki - már Szalay halála után - úgy vélte, hogy Szalayról szólva ,,[e]gy késői Jókai-regényalak árnyai" villannak föl. „A hivatali szoba könyvei csak néhány vonást adtak meg ehhez a késői Jókai-alakhoz; maga az egyéniség, maga az ember tulajdonképpen otthon mutatkozott meg könyvtárszobájában, tízezernél több, féltő gonddal összegyűjtött, szerető szakértelemmel kiválogatott kötet között; [...] ahol szinte továbbélték életüket poros betűkben és sárguló kéziratokban az írók" (Vér, 1939.). 9 Amikor (1932 januári hatállyal) 1931 december végén Szalay József nyugdíjba vonult, a szegedi Hétfői Rendkívüli Újság december 28-i száma vezércikkben méltatta. A Szalay József című névtelen cikk (szerzője minden valószínűség szerint a város volt „októbrista" főispánja, Ady híve és Juhász Gyula barátja, az irodalomszervezőként és publicistaként is jelentős Dettre János) úgy vélte, „Szalay József könyveivel együtt hurcolkodott ki a szegedi törvényszék épületéből Ady is". Majd azonnal finomította is ezt a tézist: „S talán nem is a könyvekkel, hanem [magával] Szalay Józseffel együtt költözködött ki Ady Endre a törvényszék épületéből s talán ezzel a szegedi hivatali életből is." E búcsúval ugyanis, vélte, ,,[a] könyvek embere vonul ki az aktív szegedi közéletből", s kérdés, „ez a közélet, amelyikben állandóan az egymás nagyságát zengik azok, akik az egymás jelentéktelenségéről meg vannak győződve, ha már nem tudja betölteni, legalább észre fogja-e venni azt az űrt, amit Szalay József hagy maga után?" Maga Dettre, mint volt „októbrista", voltaképpen politikai ellenfele volt a kormányzati akarat végrehajtójaként fungáló Szalaynak, s mint itt is megvallotta, ő maga „kapott már meleg kézszorítást és kapott igaztalan és elcsudálkoztató bántalmat Szalay Józseftől". Mégis csak sajnálkozni tudott azon, „hogy az az érték, az a szeretet, ami a szellemélet minden megnyilatkozását ajnározni tudta, [...] az a magyar európaiság, a könyvnek, betűnek, képnek, szépnek az a végtelen és alázatos szerelme, ami Szalay Józsefet emberré tette az embertelenségben, a szegedi közélet transferlistájára került". Végszava pedig ez: „Tékozlás címén gondokság alá kellene helyezni ezt a várost, ha [a] búcsúztatással elprédálná azt az értéket, amit Szalay József jelenteni tud számára." Ma már tudjuk, ez az „elprédálás" - ha nem is ekkor, hanem néhány évvel később - lényegében bekövetkezett. Szeged nem tudta Szegeden s egyben megtartani a Szalaygyűjteményt, amely a város irodalom- és művelődéstörténetének (is) fölbecsülhetetlen értékű kincsestára lehetett volna - ha együttmarad. 97