A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Adattár - Szelesi Zoltán: Csáky József szegedi levelei

neki levelet! Én ugyanis nem tudtam, hogy bár nem tudva, hogy ő hol van, nekem kellett volna írni először. Életemben először hallok ilyesmit. Erre válaszoltam, hogy 1./ Azt sem tudtam, hogy ő újra Szegeden van, mert ő ezt (mint kellett volna), nem írta meg nekem. 2.1 Hogy az ő levelét én a kórházban kaptam meg, ahol nagyon, de nagyon komoly bajban voltam. De úgy látszik ezt ő nem értette meg, hogy nem egy nehéz betegségben szenvedő embernek kell írni először egy jó egészségben lévő valakinek. Azóta, hogy ezt a levelet megírtam (március 12-én), őtőle választ nem kaptam. Pedig tudta, hogy most volt a név- és születésnapom, és úgy a jugoszláviai, mint a pesti rokonoktól kaptam szép sorokat. Kivéve az én kedves kis szegedi Gizikémtől. Ebben nagy gyűlölet van, hogy ezt megtegye. Nagyon szeretném tudni, hogy mi a véleményed erről. Amint írom rettenetesen legyöngültem. Csak egy borotválkozás kimerített, és egy vastag szótár emelése kínosan nehéz volt (nekem, a márványfaragónak!). Az orvosom adott erősítő szereket ma. Majd meglátjuk. Kínos az egyedüllét. Alig jön valaki hozzám egy pár percre. A legtöbb időm a fekvéssel telik el, de erőltetem a felkelést a szobámban. A reményem a tavasz. Már közel van, és talán az enyhe idők valamennyire rendbe hoznak. Párizsban nem volt tél csak hét nap, régen. De bár nem volt langyos a levegő, mégis túl hűvös. Nem betegnek való. (Az egyik nagy kellemetlenség az életemben - az egész jövő életemben - az, az hogy szó nélkül kell elmennem. Nagyon kellemetlen.) Most pedig elfáradtam. Jó barátsággal Csáky. Sajnálom Gizike esetét! Kedves kislány! 60 Kedves Szelesi 67. IV. 11. Hogy leveled örömet okozott, azt abból is láthatod, hogy rögtön válaszolok. Jól esik levelet kapni. Sajnos egy idő óta és mindinkább le kell mondanom a levelekről. Ennek egyszerű oka az, hogy lassan nincs és mindkevésbé lesz, aki nekem írhatna. Ez a magas kor egyik átka. Lassan egyedül marad az ember. Kihaltak! Azok, akikkel az új művészet irányát megalkottuk, már nem léteznek. Picasso-t kivéve, aki él, de akivel nem volt szoros baráti kapcsolatom. (Az én hibámból, mert én hanyagoltam el.) A rokonok? Nem élnek, vagy már nem esik jól nekik az írás. Jugoszláviai két unokatestvérem a születésnapomra ír. Más már nincs. Gizike? Nagyon igaz, mindaz, amit róla írsz. Szegény kis asszonyka! Pedig nyugodt és boldog lehetne az élete, ha nem volna „emberiszonya". Jól tudja, hogy beteg vagyok. Én írtam neki, akkor amikor neked, О még nem felelt (bár semmi dolga és rójja az életét egyedül), és tudom, hogy sokáig fogok még várni. Panaszkodott, hogy ha a Múzeumba megy, te nem vagy ott véletlenül. Ezért én írtam neki, hogy a Múzeumban van „telefon"! De ő még az őskorban él. Mit csináljunk? Az én magyarországi utazásom az egészségemtől függ. A meghívás (hivatalos) már itt van. De az mikor történhet meg, azt igazán nem tudhatom. Na, meg egy nagy baj van és nem tudom, hogy lehet elintézni: nekem a szívem miatt nem szabad sós ételt enni. Egy csipetnyi 217