A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Adattár - Szelesi Zoltán: Csáky József szegedi levelei

van a fejemben. Remélem télig ki fognak jönni. Szerencsére teljes erőmben érzem magamat. Amit kérsz, a párizsi szereplésemet illetőleg, majd megírom. De egy kicsit később. Most kezdtem dolgozni és nem akarom félbeszakítani. Különben is nyár van, bár Magyarországon talán ez nem számít. Itt minden halott. Ami pedig Szalay Jánost illeti, hálátlan voltam, hogy kifelejtettem. Nagyon kedves, okos és ravasz fiú volt. Ez sokszor van így a púposokkal. Mint újságíró hihetetlenül értesítve volt mindenről, ami a hivatalos, főleg a városatyai körökben történt. A legtitkosabb dolgokról is értesülve volt. így történt, hogy féltek tőle. Neki köszönhetem életem, munkásságom jóra fordulását, mert neki köszönhetem a Ferenc József-ösztöndíjat, ami megengedte nekem, hogy csak a művészetemnek éljek, dolgozzak, kiállítsak Szalonokban, ahol nagyon nagy feltűnést keltettek a szobraim éveken át. Ennek köszönhetem mindazt, amit elértem. Pár szóval így van a dolog. Bánszky és én nagyon jó barátai voltunk Szalaynak. Illetve csak én. Bánszky (sajnos mondanom kell) egy hízelgő, képmutató volt jámbor bár ártatlan fiú és álnok ember volt. Mindig hasznot várt valakitől, talpat nyalt neki. Mihelyt nem volt szüksége rá, a legcsúnyábban, gorombán felrúgta. Ez történt Szalayval. Egy nap Bánszky undorító gorombasággal lepúposozta stb., stb. Akkor már volt pénze Bánszkynak, mert eladta magát mindig pénzért. A városatyáknál nagyon erősnek érezte magát, mert undorító módon talpat nyalt. De nem számított Szalayval. Mert jött a szavazás a Ferenc József-ösztöndíjat illetőleg. Bánszky bizonyos volt az ügyében. Eveken át hason csúszott a városatyák körül. Az ösztöndíj odaítélésére küldött egy egész kiállítási anyagot szobrokból. Én nem pályáztam: nem volt szobrom és Párizsban voltam. Nem ismertem senkit. De Szalay beadta a kérvényemet, s egy rossz amatőrfényképet csatolt egy szobromról. Ám, de is ezen dőlt el minden ! Kijelentette teljes energiával, hogy ha nem én kapom meg az ösztöndíjat, ő nyilvánossá teszi a legborzalmasabb panamákat a városgazdálkodás körül. Ő tudta mind és az érdekeltek tudták, hogy ő tudja. Egy ideig pöffeszkedtek a városatyák. De bizonyos kisebb cikkek kezdtek megjelenni. Csak burkoltan még. De elég volt. Behívatták Szalayt és határozottan megígérték neki, hogy az ösztöndíj az enyém. De Szalay kijelentette, hogy a szavazás alatt (ez nyilvános volt, legalább is a sajtónak) ő ott lesz a teremben. Ott is volt. Lopakodva pillantottak néha-néha rá a városatyák és... az ösztöndíj az enyém lett. Talán ezen múlt a kifejlődésem is az, hogy az lettem, ami vagyok. Bánszky dühöngött. De nem mert szembe szállni velem. Kispont volt ő ahhoz. Itt Párizsban aztán teljesen kiderült, hogy ő... nulla. De sok alávaló dolgot követett el. Utálatos dolgokat. De erről majd máskor. Nem tudom mi lett Szalayval. Ami pedig a szobrot illeti, amelynek fényképe szerepelt a pályázaton, azt megvette a pályázat után bronzban egy szegedi ember. A nevét elfelejtettem régen. Bíró volt a Királyi Táblán. О azt mondta, hogy a szegedi múzeumnak vette. De amikor otthon voltam, kérdezősködtem. Nem tudtak róla. Egy leányfej volt. Elveszett. Van róla az a kis rossz fénykép, amit Szalay bemutatott a tanácsnak. De be van ragasztva egy albumba. Ha kijössz, meglátod. Most még egy dolog, mulatságos. A papírjaim között találtam egy polgári iskolai bizonyítványt. Hihetetlen meglepetésemre „kitűnő" minden tárgyból, egész végig. Csak egy „jó" van: magaviseletből. Látszik, hogy nem akartak „elégtelen"-t adni. Mert jó kisfiú 184