A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Péter László: Tömörkény István: Öregembör napáldozatja Szövegmagyarázat

lesz, netán lösz-lössz alakot írt, a nyomdász szedte hibásan. Az elbeszélés vége felé pedig azt olvassuk: nagyapó könnyes szemmel a gyermökre téved. Itt is nyilvánvaló a betűtévesztés: / helyén r a helyes: a gyermökre réved. Mind a két sajtóhibát szintén javítottam. 3. Nem voltak Tömörkénynek nyelvtörténeti ismeretei sem. Azt joggal hibáztatta, ha valaki kedvöst vagy ködvesi írt, mert ez a szegedi paraszt ajkán mindig is csak kedves. A szerelem sem volt soha szörelem, csak szerelöm. Nincs györek, csak gyerök. Kifogásolta a lölkem alakot is; nem tudta, hogy a Dunántúl még az ő idejében is, sőt Szegeden a 18. században is élt — ha lölkem nem is, de — lölköm alak (1745: Tanulmányok Csongrád megye történetéből. 6. Szeged, 1982. 119.). Nem érzékelte a különbséget a betű és a hang közt; mint manapság is sokan, a szegedi ö hangot akkor is betűnek mondta, amikor hangként beszélt róla. Azt azonban érezte: „nem ötletei, hanem törvényei vannak a szójárásoknak, amiket az ért, aki benne született..." Kárhoztatta, hogy a tanyai parasztgyerekből az iskolától kezdve minden hivatal ki akarja forgatni a nyelvét. „Azonban nem kell félni: nem forog ki. A nyelv tisztaságának komoly és derék csősze a paraszt." 4. Tömörkény egyetlen elbeszélése, amelyet szándéka szerint végig szegedi nyelvjárásban írt, az Öregembör napáldozatja. Ebben tehát nem csupán alakjai beszélnek tájnyelven, hanem elbeszélését maga az író mindvégig szegedi nyelvjárásban akarta írni. Azért hangsúlyozom, hogy akarta, mert a már említett nyelvi, fonetikai fogyatékosságai miatt szándéka nem valósult meg teljesen. Az elbeszélés az Új Idők hasábjain 1898-ban jelent meg; először a Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések (1905) című kötetébe vette föl. Azóta számos válogatott gyűjteményéből ismeretes; legutóbb — szöveggondozásomban — a Két ló bitangságban és más elbeszélések ( 1994) című kötetben látott napvilágot. Ebben a kötetben — a kiadói szerkesztő, Kerényi Ferenc megértéséből — módomban volt a szükséges helyeken az ë betűket pótolnom. Az Ortutay Gyulától fölismert, Tömörkényre jellemző kettős kompozíció ezúttal elmaradt. A rövid elbeszélést in médias res kezdte: Faragó Mony hé rt mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Vót ott egy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön, ez ettül van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak. Ebben a kezdetben mindjárt figyelemre méltó az a Tömörkényt, Mórát, Móriczot jellemző, Herczeg Gyulától fölismert ún. átképzeléses előadásmód, amely ennek az ábrázolásfajtának elengedhetetlen tartozéka. Az író itt teljesen belehelyezkedik főszereplőjének, Faragó Menyhértnek az alakjába, szinte az agyába, s leírásában pillanatonként változtatgatja a kívülről nézést (ábrázolást) a belülről való gondolkodással (belső monológgal), anélkül, hogy ennek írástechnikai eszközzel bármi jelét adná. Az első hét mondat Tömörkényé. Odáig, hogy az eperfa hullajtotta az ágát. A következő már Faragó Menyhérté: Öreg mán ügön, ez ettül van. Ezután öt rövid mondat megint 49