A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Kisebb közlemények - Apró Ferenc: Békefi Antal hat levele Domokos Lászlóhoz

Békefi Antal hat levele Domokos Lászlóhoz Békefi Antal (1858-1907) Szentesen született, többek között a szegedi főreáltanodában (1871-1875), majd az Országos Színészeti Tanoda operai osztályában (1875/76) tanult. Tüdőbeteg lett, az énekesi pálya helyett az újságírást választotta (Szegedi Néplap, Független Hírlap), utána Szegeden városi kistisztviselőként dolgozott. 1881-ben lépett be a Szegedi Naplóhoz, 1887-ben főmunkatársa, 1899-ben felelős szerkesztője lett. A kortársak egyetértettek abban, hogy a Napló fölfrissítésében, korszerűsítésében kiemelkedő szerepe volt. Betyártörténeteket tartalmazó - ma már beszerezhetetlen - könyve négy kiadást ért meg (Sötét idők, 1887; Betyárok, 1897, 1899; Sötét idők, 1906). Részletes pályaképét Lengyel András rajzolta meg („Közkatonái a tollnak..." Vázlatok Szeged sajtótörténetéhez. Szeged, 1999. 73-83.). Sírja a protestáns temető református részében, a főbejárat közelében van. Domokos László (1882-1973) szegedi születésű költőt, újságírót, írót, politikust pár sorban már bemutattam (Heller Ödön levelei Domokos Lászlóhoz. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok. 2. köt. Szerk. LENGYEL ANDRÁS. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1999.177.). Legrészletesebb életrajzát Péter László írta meg (Somogyi-könyvtári Műhely, 1982. évi 1. sz. 1-13.). Békefi Antal levelei a Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményében vannak, Lengyel András irodalomtörténész hívta föl rájuk a figyelmem. 1. Kedves Laczi Barátom. A kedves és figyelmes levél megjött. Jól esett, köszönöm, szívemre ölelem érte, Kedves Barátom. A főszerkesztő urunk kedveskedett a jóminap némely műhelybeli hírekkel és ezen túl annyit tudok elhagyott drága körünkről, amennyit Önök nagyon szorgalmasan megírnak a lapba. A nagyon szép dicsérethez, amit nekem a főszerkesztő urunk az önök becsvágyának készségéről és az irántunk való derék és kedves hajlandóságukról írt, csatolom örömmel a magam hálás köszönetét és elismerését. Hanem, édes Barátom, maguk úgy megcsinálják azt a lapot, mintha én nem is volnék a világon. E száműzetésben - az ez, akármilyen paradicsomkertnek is nevezik ezt önök, az épkézlábuak - azt gondolom már innen onnan, hogy tán otthon egészen fölösleges is volnék. Nem is haragudnék meg nagyon érte, - lehet. És Ön, kedves Laczi barátom, szinte csörtet előre a munkában, a sok (d)-vel kidönti a lap oldalát. Nem fölösleges udvariasságból dicsérem: nagyon okos, talpra esett czikkeit élvezettel olvasom. A képezde megleczkéztetése is nobilist,] előkelő írás volt. A Sz. és Vidéke förmedvényét nem ismerem, de a Bob hozzászólásából körülbelül sejtem a tartalmat. Bob czikke okos volt, csak az a kár, hogy midőn a közönség szuverén ítélkezési jogáról és megtéveszthetetlen ízléséről írt, az ostor-hegyessel oda nem csíptetett egy kissé némely szerző hátuljára, akik nem ugyan a közönséget, de az igazgatókat befolyásolják a darabjaik értéke felől. A közönségre ráerőszakolni rossz darabot nem lehet sikerrel, de rá lehet erőszakolni rossz darabot - a direktorokra. Ennek kék foltja maradt volna. No de mindegy. Hadd törje az orrát az akkor a saját hiu[?]ságának köveiben. 170