A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Foote, Kenneth E.–Tóth Attila–D. Árvay Anett: Emlékezés, nemzeti identitás, politikai emlékművek rombolása

tölt be az emlékműrombolás a nemzeti emlékezet kialakulásában, különösen rendszerváltások idején (GALAMBONI 1997, 51-106. old.). Néhány tanulmány, amely a francia forradalom utáni időszakkal, a náci Németországgal, a Szovjetunióval valamint a második világháború alatti és utáni fosztogatásokkal és emlékhely meggyalázásokkal foglalkozott (HARVAY 1985, HUDSON 1994, NICHOLAS 1994, AKINSHA 1995, KING 1997, SIMPSON 1997, MICHALSKI 1998) úgy véli, hogy a politikai emlékműrombolást, mint természetes folyamatot kell értékelni, mint a nemzeti hagyományok kialakulásának részét, nein pedig mint kivételt. Ha alaposan megvizsgáljuk, hogyan, milyen minta szerint történtek ezek a rombolások, megérthetjük, miként jutnak nyugvópontra az egyes országokban a politikai töltetű helyszínekkel és eseményekkel kapcsolatos viták. POTÓ ( 1989), az 1945-53 között emelt budapesti emlékművekről szóló tanulmányában hangsúlyozza, hogy a háború utáni kommunista kormány igen komoly figyelmet szentelt annak, hogy melyik emlékművek legyenek eltávolítva, melyek felújítva illetve megrendelve. A politikailag elfogadhatatlan emlékműveket, például a monarchiás szobrokat rögtön eltávolították, függetlenül attól, hogy meg voltak-e rongálva vagy sem. A régi emlékművek lerombolásával egyidőben folyt az új kormány ideológiájának megfelelő emlékművek állítása. Közben pedig ott volt egy sor világi, vallási és művészi emlékmű, melyhez nem nyúltak hozzá. Néhányat, amely megsérült a háborúban, helyreállíttattak, másoknak, amennyiben a kommunista kormány nem találta túl veszélyesnek, a feliratait vagy a szimbólumait módosíttatták. Bár 1989 után is találkozunk hasonló tendenciákkal, de egy sokkal összetettebb átértékelési folyamat indult el mind a változások számát mind jellegét tekintve. Boros szerint (SZÖLLŐSI és BOROS 1998, 12. old.) a leglényegesebb különbség az, hogy a négy évtizedes központi megemlékezések kora lejárt, és a megemlékezések, emlékműállítások a helyi önkormányzatok, egyházak, háborús veteránok, az előző rendszer üldözöttjeit tömörítő szervezetek illetve egyéni kezdeményezésre történtek és történnek. Jelenleg, a helyi önkormányzatok beleegyezése szükséges ahhoz is, hogy egy országos (minisztérium által finanszírozott) terv megvalósulhasson. Talán a legfeltűnőbb jellemzője az 1989 utáni folyamatnak az, hogy viszonylag kevés emlékművet távolítottak el, és még kevesebbet semmisítettek meg. A rendszerváltással egyidőben érezhetővé vált egyfajta ellenállás az emlékmű-eltávolítás kommunista módszerével szemben, már nem volt követendő példa a közterek „lejárt" szobrainak gyors megsemmisítése. A legtöbb, 1989 után eltávolított köztéri emlékművet a helyi múzeumok vagy a helyhatóságok tárolják. A változások egy más jellegű problémát, a köztéri emlékművekfinanszírozását is érintik. Magyarországon, hasonlóan a környező országokhoz, a művészeti alkotások régóta világi és egyházi támogatást élveztek (WEHNER 1986). Csak Budapesten a köztéri szobrok száma mintegy ezer (HADHÁZY, SZÖLLŐSY és SZILÁGYI 1985, SZÖLLŐSY, SZILÁGYI és HADHÁZY 1987, PROHÁSZKA 1994, 1997, SZÖLLŐSY és BOROS 1998), Szegeden közel kilencszáz (TÓTH 1993). Hasonlóan jelentős Pécs, Hajdú-Bihar és Veszprém megye köztéri alkotásainak száma is (Sz. KÜRTI 1977, BANDI 1980, ROMVÁRY 1982). Csupán néhány tucat műalkotást távolítottak el, vagy alakítottak át a közterekről 1989 után; a legnagyobb budapesti politikai szobrok a diósdi Szoborparkba kerültek, hogy a következő generációk is láthassák, és véleményt formálhassanak róluk. A rendszerváltás másik érdekes kérdése, hogy mely emlékműveket távolították el (TÓTH 1997a, 1997b). Nem lehetett egyszerűen minden, a kommunista rendszer alatt született monumentumot vagy nevet eltűntetni a közterekről, mivel a kommunista kormány 140