A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Nagy Márta: A huszonötödik ének. Baka István Könyörögj érettem című versciklusáról

kus jelentéssel rendelkeznek, távlatosítják, tágabb horizontúvá teszik a szöveget, ilyen módon a cím által rögzített dialogikus szituációt építik tovább. Tehát motívumként (motivikus struktúraként) olyan zárt, organikus egységet hoznak létre, mely saját belső törvényekkel rendelkezik, emblémaként viszont feloldják ezt a zártságot, és tágabb kontextusba helyezik a szöveget olyan módon, hogy újabb szálakkal kötik a hagyományhoz. Mindezeken túl még az egyes motívumok alkalmazásának sajátosságairól kell szólni. Itt alapvetően két kérdés érdemel figyelmet. Az egyik a motivikus és az emblematikus jelentés kapcsolata. Ahogy fentebb utaltam rá, a költő igen gazdag emblematikus jelentéssel rendelkező motívumokat alkalmaz, mely jelentések az irodalom-, illetve művelődéstörténet során rögzültek, tehát konvencionális (hagyományos!) elemeknek tekinthetők. Motívumként azonban átértelmeződnek a versciklusban: konvencionális, rögzített jelentésük a visszájára fordul. Ez azt eredményezi, hogy párhuzamosan létezik az eredeti, a megszokott, a várt jelentés és az újonnan kapott jelentés. Szemléletes példát nyújt e kettősségre a hold megjelenési módja: A Kora-tavaszi éjszaka szerelmi jelenetében (a lírai én alvó kedvesét szemléli) mintegy konvencionális elemként van jelen, hiszen az európai szerelmi költészet fontos kelléke, így ezen a ponton értelmezhető úgy, hogy a romantikus attitűdöt erősíti. A ciklus záróversében {Ballada) azonban a hold motívumra van felfűzve a végső következtetés, mely szerint „csalás a szerelem". Ennek ismeretében - visszafelé olvasva- a Kora-tavaszi éjszaka hold motívuma romantikus kellékből baljós előjellé válik, és különös jelentőséget kap az a tény, hogy épp a hold tereli el a lírai én figyelmét kedveséről. E kettősség nemcsak a Könyörögj érettem című ciklusban figyelhető meg, hanem az egész kötetben hangsúlyos, és nemcsak a motívumok szintjén jelenik meg, hanem a képekre is jellemző.

14 Ez az ellentét feszültséget teremt mű és hagyomány jelen és múlt közt, mely feszültség a dialógus egyik alapvető sajátsága: a szöveg megnevezi, tehát elismeri a hagyományt, sőt a hagyomány részének tekinti magát, ugyanakkor folyamatosan tematizálja, folyamatosan rákérdez. Véleményem szerint ez a feszültség az egyik összetevője a versekben uralkodó drámaiságnak, melyre a kritika oly gyakran kitér. A másik kérdés, melyről e helyen szólni kell, az egyes motívumok alakulása, variálódása. Ilyen megközelítésből két motívumtípus különböztethető meg a vizsgált versciklusban: Ugyanazon motívum előfordulhat szimbólumként olyan módon, hogy nem önmagátjelenti, hanem önmagán túlmutatva egy másik létezőt képvisel. Ezt a típust a továbbiakban szimbolikus motívumnak fogom nevezni. Emellett azonban előfordulhat olyan módon is, hogy nem képvisel másik létezőt, azaz megfosztódik szimbolikus szerepétől, és az eredeti létezőnek mintegy a lenyomata, képe jelenik meg a versben. Ennek nyomán ez utóbbi típust ikonikus motívumnak nevezem.

15 Jól megfigyelhető ez a fa előfordulási módján: A Könyörögj érettem című versben azonosítható a nővel, vagyis a nőt képviseli, az ő szimbóluma (szimbolikus motívum): 14 Pl: „Krisztus vért verítékező / arca a pipaccsal teli / rét..." (Bolgárok) 15 Fontos megjegyezni, hogy néhány esetben előfordul, hogy a motívum kéttagú metafora elemeként jelenik meg, mely valahol „félúton" helyezhető el ikonikus és szimbolikus típus között, így talán indokoltnak tűnnék egy harmadik típus elkülönítése is. De mivel ezekben az esetekben is jelen van az az organikus, nyilvánvaló kapcsolat jelölt és jelölő között - még ha áttételesebben is -, ami az ikonikus motívum sajátsága, ezeket is ebbe a kategóriába sorolom. Lásd: fa motívum példája. 119