A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Szigeti Lajos Sándor: „Hív a halál boleróba” Zenei hangoltság Baka István műveiben

csont, / rajta-rajta-rajta." A továbbiakban a haláltánc helyét és idejét adja meg a szöveg, jelezve a korábban látott halál előtti egyenlőséget is: „Mindenfelé csupa hó. / Döcög a Hold, a fakó. / A fagyos fák kérge pattan, / a jég reccsen a patakban. / Hé-hahó, / höhe hó! / kocog a Hold, a fakó. / Nincs itt gyász, nincs itt láz, / lábszárunkon, gerincünkön / szerelem se citeráz. / Nincs kikapós, nincs erényes, / nincsen morcos, nincsen kényes, / öreg csont, / ifjú csont, / rajta-rajta-raj ta." Majd pedig felsorolja az általa választott életlehetőségeket: gazdagságot, szegénységet, bővérííséget, kövérséget, soványságot, hogy megállapítsa, a halál előtt nincs jelentőségük: „Se szántások, se utak. / Mind hidegek a kutak. / Jégcsap lóg a kereszt-ágon. / Alom tesped a tanyákon." Végül, a ciklikusságot és az örök körforgást érzékeltetendő, keretessé leszi Weöres a verset azzal, hogy megismétli a táncos ritmust idéző kezdősorokat. Baka versének haláltánca egyszerre mulat vissza a villoni, a Liszt Ferenc-i megoldásokra, de a középkori szimbólumra is, amely alapjában véve istentagadó rítust hordoz: annak a tendenciának a leképeződéseként, amely az egyoldalú vallásos életmód ellensúlyozására volt hivatott, lényegében tehát annak az ontológiának a „paródiájaként", amely az evilági élet sivárságát, monopol istenhitét, a földöntúli boldog életbe veteti hitet és a flagellációt hirdette (gondoljunk csak éppen így Villonra vagy a Carmina Buranúrd: mindkettő az élet teljes kiélését, az örömöket, az életvidámságot, az evilágiságot diktáljanéhol egészen szélsőséges módon is akár). A halálban mindez inverz módon jelenik meg: a holtak még mindig táncolnak, de minek?! Nem vidám, nem örömteli ünnep ez, hanem görcsös rángatózás, a mozdulatok inkább a kín gesztusaira emlékeztetnek, semmint a felszabadult szórakozásra. A szereplők repertoárja is figyelemre méltó: kurvák, papok, hivatalnokok, gazdag nemesek ropják gyötrelmes táncukat, mind-mind bűnösök, az élvezetek rabjai, akik életüket a kéj, a pénz, a szórakozások jegyében élték. Lehetséges lenne, hogy a haláltánc valójában büntetés? Hogy léha életük miatt a halálban sem nyugodhatnak? így azonban módosítani kellene a kijelentést, mely szerint a halálban mindenki egyenlő, ezek szerint ugyanis nem a halálban egyenlő mindenki, hanem a bűnben, pontosabban: minden bűnös ugyanúgy bűnhődik. A haláltáncban megelevenedik a test és a lélek (főként a lélek), sűrűn és ritmikusan magával ránt, rángatózik az emberi izom, egy ütemre mozdulnak a lábak, miközben a monoton és ősi, de mégis nagyon mélyről felszakadó dobszó adja az alapérzést. Mindenki közösen érez. Hosszú-hosszú ideig az összes beavatott lép és mozdul egyazon koreográfiára, míg a zene egyszer csak elkezd gyorsulni: először csak lassan, óvatosan, majd egyre merészebben és vadabbul, míg végül minden élő és halott „létező" rátalál saját belső világára, hogy ekkor megkezdődhessék az extázis, akár egy rapszodikus szeretkezés vagy a dübörgő tenger, mint Liszt Les Preludes-jében, úgy csap fel és fel, feltartóztathatatlanul egyre magasabbra a zene, míg csak el nem éri célját: a teljes katarzist, a végső megtisztulást, az utolsó orgiát. A test és lélek - különszakadnak, kiválnak egymás szorító bilincséből, szabadon járják eleve elrendelt útjukat a sors labirintusában, elvész az önkontroll, a választott, de még inkább a társadalom által az élőre erőszakolt „szerep". Ebben a tartományban megszűnik Isten hatalma is. Nincs öntudat, csak érzés: a közös, kollektív élmény, az ősi, kiburjánzó, eltemetett és feltámadt vágy. Nincs születés, csak halál. De a Halál maga a lét. A hagyomány szerint éjféltől az első kakasszóig tart az ünnep. Eddig tehát az istentagadás, aztán szépen, csendesen elmúlik az „életérzés", mert nincs mit tagadni rajta: az egyetlen való lét az érzékek extázisa, a határtalan „ünnep": az Élet. Bakánál is megtalálható mindez az extatikus, felszakadó élmény. A vers tökéletesen rátalál a boleró 108