A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Adattár - Halasy-Nagy József: Summa vitae

fogott bennünket, a keze is gyorsan eljárt, mégis mindnyájan szerettük. Megéreztük benne a nem egészen köznapi embert és imponált nekünk. A többi tanárom olyan volt, amilyen a legtöbb tanár: inkább a tanításnak, mint a nevelésnek egyszerű napszámosa. A gimnázium második osztályát mégis fele jeles, fele jó érdemjeggyel fejeztem be, sőt 25 frt. (vagy korona? - bizony nem tudom, csak a számra emlékszem) ösztöndíjat is kaptam. így hát automatikusan mentem a pályán előre. Közben a könyvek iránt is föltámadt az érdeklődésem: kezdtem szenvedélyes olvasó lenni, s magam is egy kis könyvtárt szándékoztam gyűjteni. Az első könyveim Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály költeményei voltak, továbbá Donászy Gyulának „Buda hőse" és „Egy magyar diák Mátyás király korában", s Pajeken Frigyes „Mitaha'sa a puskaporképű" című írásai. Igen büszke voltam ezekre a kincseimre, s mivel minden áron szaporítani szerettem volna őket, mohón olvasgattam a könyvárjegyzékeket és álldogáltam a könyvesboltok kirakatai előtt, hogy az új könyveket lássam. Órákig képes voltam ezek kedvéért elkószálni Budapest belvárosában, pedig ez elég messze volt a lakásomtól. Ez a szenvedélyem a katalógusok és a könyvesboltok iránt azóta sem csökkent bennem. Ámde a lakásom! Ezzel elég baj volt. Julcsa nénémék ugyanis mindig kiljebb és kiljebb költöztek a periféria felé. A Védgát utcából kimentek lakni a Közvágóhídon jóval túl, sőt hamarosan a külső Soroksári úton, a Fegyvergyár közelében kötöttek ki. Büdös gyárak és üres telkek voltak a környéken és nekem egy egész órát kellett kutyagolnom, hogy elérjek a Lónyay utcai gimnáziumba. Reggel fél hétkor már bekopogtattak értem a még messzebbről, Erzsébetfalváról bevándorló tanulótársaim és négyes-ötös csapatban vonultunk az iskola felé. Egy óra után délben ugyanígy mentünk haza, de közben még vettünk magunknak időt arra is, hogy egy kis parázs verekedést rendezzünk a Bakács téren a polgárista kollegákkal. Félhárom-háromra azért rendesen hazavergődtem. Persze ennek a vándorúinak megint megvolt a következménye: harmadik osztályban újra megjelent bizonyítványomban az „elégséges". Az egészségem se állt a legjobb lábon, noha Julcsa néném nemcsak a távolságot toldotta meg az iskoláig, hanem a kosztpénzt is fölemelte 50 %-kal. Mindezek gondolkodóba ejtették a szüleimet, s kezdtek töprengeni azon, hogy érdemes-e nekik Budapesthez ragaszkodni? Az uradalmi főgépész ekkor már három fiát taníttatta Székesfehérvárott, a megyeszékhelyen: Baranyay Gyulát, Lajost és Nándort, akik pár házzal odább lakván a falunkban, nekem pajtásaim voltak. Gyula volt köztük a legkiválóbb tanuló, aki később a cisztercita rendbe lépve a Jusztin nevet kapta, s a rendje budapesti főiskolájának igazgatója, majd az egyházjog professzora lett a Pázmány Péter egyetemnek előbb a teológiai, s később a jogtudományi karán. 1949-ben azonban mégis mint a Mindszenty-pör másodrendű vádlottja lett világszerte ismeretes elítéltetése révén. A két kisebbik gyerek: Lajos és Nándor nem érték el az ő tehetségét, de Jusztin szépen vitte őket előre. Lajosból, a fehérvári újságíró hecckáplánból a Bangha-Baranyay duó támogatása következtében a Központi Sajtó vállalat nagyhatalmú vezérigazgatója, kormányfőtanácsos és „Lebemann" lett, Nándor pedig, aki nem jutott el az érettségiig sem, Fehér megye legjövedelmezőbb községi jegyzőségét, az érdit kapta meg. E három pajtásom példájára az édes anyám a negyedik gimnáziumra engem is Székesfehérvárott a ciszterciekhez íratott be és egy diáktartó kosztosházhoz, az öreg Ruzicska nénihez adott a Kígyó utcában, ahol havi 16 forintért láttak el a szükséges jókkal. Nem volt ez rossz hely. Hárman szorongtunk egy szűk kis diákszobában: Krepsz 212