A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Adattár - Halasy-Nagy József: Summa vitae

úgy döntöttek, hogy mielőtt kiadnának a házból, még egyszer járjam ki a negyedik osztályt ebben az u.n. zsidó iskolában. Ám ennek az évnek is vége lett és újra fölvetődött a kérdés: inas legyen-e belőlem, vagy magasabb iskolába lépjek? Szerencsémre lakott Pesten egy nagynéném, Julcsa néni, aki anyám legfiatalabb nővére volt és a Flóra gyertyagyár irodaszolgájának volt a felesége. Láng Józsi bácsi - aki egy érdi sváb gyerek volt és eredetileg persze Lángnak hittak - a gyár pénzbeszedőjének szerette magát címezni, minthogy egy tisztviselő mellett ő vitte a táskát, mikor pénzért mentek a bankba, - csinos, de kissé könnyelmű ember volt. A négytagú családnak ennélfogva minden egyéb kis jövedelem kapóra jött, ezért Julcsa néném vállalkozott arra, hogy engem is magukhoz vesznek havi 10 o.e. forintért 1895 őszén. Ez nem látszott túlságosan nagy összegnek, s így kerültem Pestre iskolába. Az anyám, mikor fölvitt szeptember elején beíratni, maga sem tudta milyen iskolába ad. Julcsa néném azt mondta neki: van itt a közelben (félóra járásnyira!) egy reáliskola, legjobb lesz, ha oda íratnak be. El is indultunk, be is írattak, s akkor derült ki, hogy gimnáziumba kerültem, - a Lónyay utcai református gimnáziumnak lettem a növendéke. Nem baj, négy osztályt itt is ki lehet tanulni, - gondolták, - és aztán majd bedugnak otthon a községházára, hogy elinduljak az óhajtott jegyzőség felé. Nem is lett volna semmi baj, az iskolában is megálltam volna a helyemet, ha Julcsa néni háza nem lett volna olyan zavaros. Egy u.n. alkóvos szobájuk és konyhájuk volt csupán, az is valami hátsó udvarra nyílt és sohasem volt benne világos. A szobában öten nyüzsögtünk, a konyhában pedig Pista bácsi (egy másik rokon) volt az ágyrajáró, aki este, mikor előkerült a gyárból, szintén köztünk üldögélt és a maga kedves, száraz humorával csevegett velünk. Itt ugyan tanulni, leckéket csinálni nem igen lehetett és nem is nagyon noszogattak rá. így bizony a gimnázium első osztálya nem végződött rám nézve valami fényes eredménnyel: csupa elégséges bizonyítvánnyal mentem haza 1896 nyarán, miután még szüleimmel egy napot kószáltunk a millenniumi kiállításban megcsodálva az ott látható csodákat. Hogy gimnáziumi pályafutásom ekkor nem ért véget, abban része volt az osztályfőnökömnek, Dr. Rupp Kornélnak is, akinek véletlenül szintén volt Ercsiben háza s a nyarat rendesen ott töltötte. Rupp nem volt közönséges, szürke pedagógus, amilyen a legtöbb tanárember. Ő alapította és szerkesztette a Tanulók Lapját, ami nagyon jó ifjúsági lap volt, magasabb színvonalú és értelmesebb, mint a Dolinay Gyula hasonló szándékú újságja. Jó megjelenésű és úri viselkedésű ember volt, aki a premontrei rendet egy szép asszony kedvéért hagyta ott, akivel harmonikus házasságban élt. Én ragaszkodtam hozzá, s mivel „földi" voltam, ő is törődött velem. A nagy vakációban otthon magához rendelt és csendes kertjében külön latin órákat adott nekem pusztán a tanítás kedvéért. О beszélt az apámmal és tanácsolta neki, adjanak csak tovább is a gimnáziumba, mert hiszi, hogy sokkal jobb eredményt is fogok még produkálni. Ruppnak köszönhetem ennélfogva, hogy se kisbéres („bregó", mint az uradalomban nevezték), sem inas nem lett belőlem 11 éves koromban. Közben magam és velem együtt a családunk is mindjobban elidegenedett attól a környezettől, amelyben laknunk kellett, de amellyel nem éltünk többé együtt. Mint maradékgyerekeket a szüleink gondosabban óvtak és neveltek azoknál, akiket magunk körül láttunk. Én pl. sohasem jártam nyáron sem gatyában és mezítláb, mint a béresgyerekek: egyszer próbáltam meg, de nem ízlett és abbahagytam véglegesen. Hozzájárult aztán 210