A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

Pazarul ismeri a füvek, fák, a legkülönfélébb állatok biológiai és vizuális természetét, s motívumaiban többnyire rájuk hagyatkozik. A Magasból című pasztellkép rusztikus, átlós szerkezetet állít elénk (1994). Látszólag vaskos földsávot észlelünk, ám a benne megjelenő félkörös, elliptikus és spontán formaelemekkel egyféle eleven misztikát kapunk. Itt a felületen sejtelmes színáthatások, mozgalmas forma- és vonaldiagramok nyüzsögnek, noha Lóránt képe így is feszes, összefogott. A Nyár II. című olajkép már nyersebb, harsogóbb színritmusokat mutat (1994). Ahogy ez egy tikkasztó évszakhoz illik is. Közben az az érzésünk, mintha e figurális absztrakt kompozíció a természeti és állati világ részleteiből lenne „összegyúrva". Mintha karmok, fejek, szárnyak és lábak találkoznának egy sosemvolt „holdbéli" környezetben. Sajnos itt már nem tudok olyan fenntartás nélkül beszélni Lóránt festészetéről. Itt mintha némiképp eklektikusabbá, modorosabbá válna előadása. Ami azért szembetűnő, minthogy e „bioromantikus" festészet ugyancsak erős, színvonalas hazai örökséggel rendelkezik. Elég most talán csak Gadányi Jenő, Weininger Andor vagy Károlyi Ernő munkásságát megemlíteni. Úgy látszik: a művész akkor van leginkább elemében, amikor tömören, lakonikusan fogalmaz. Jól példázza azt a Szalmás ember, az alkotó egyik legérettebb, legszuggesztívebb olajképe (1994). Mindössze egy öreg, gondterhelt bácsikát látunk, aki a hátán hatalmas méretű, tömött batyut cipel. Igazság szerint szalmának kellene lenni e csomagban, de nyoma sincs ennek. Inkább egy négylevelű virág- és sziromkehelyhez hasonlít az apóka csomagja. Mintha e jó ember voltaképpen szerencsét próbálna a világban. Már csak azért is, mert láthatóan súlyos, sötétbarna és emberfeletti terhet visel. És itt jön a művész rendkívüli leleménye. Ami ugyanis itt szegénység, próbálkozás és nyomasztó életteher, az a következő pillanatban átváltozik amolyan egyszerű, nemes és tisztelgő attribútummá. Szinte megkoronázza az alkotó a dolgos, névtelen, sokat próbált öregembereket. Logikus így, hogy ennél a főhajtásnál az irónia hangja alaposan elhalkul. Valami olyasféle érzelmi, szellemi elcsöndesülés ez, mint amikor egy kiváló művész a vitális, színes és gunyoros képek nyomvonalán akaratlanul is visszatalál a puritán, szerkezetes művek humanisztikus tisztaságához. * Tematikai elkötelezettség és stiláris mozgékonyság? Természetelvű alapállás és szürrealista, absztrakt hangvétel? Aki Lóránt János Demeter festészetét vizsgálja, az óhatatlanul szembe találja magát e sajátos ellentétekkel. Annál is inkább, mivel művészeti közéletünkben is előszeretettel hivatkozunk a legkülönfélébb formai, tartalmi kontrasztokra. Aki például túlságosan leragad egy-egy téma és formakörnél, az már eleve gyanús. Konzervatív vagy éppen tehetségtelen. Aki pedig korszerű alkotó, az nagy ívben elkerüli a realisztikus fogalmazást. Nos, Lóránt karakteres és rendkívül gazdag festészete mindenképpen túlnő e kortársi polaritásokon. Akaratlanul is bebizonyítja: a jó művészet közel sem egyenlő a stiláris hovatartozással. Azután a „gyorsuló idő" későújkori mítoszát is alaposan kétségbe vonja. Egy szó, mint száz: az alkotó olyanféle művészi magatartást állít elénk, amelyet alighanem érdemes meggondolnunk. Külföldi példával kezdem. A hetvenes évek elején kiállítás-sorozatot rendeztek 160