A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

babonázzák a romantikus, tragikus élethelyzetek. Innen adódik, hogy több változatban megörökíti a bányászat képzetkörét. Egyik korai műve még a Raposka életszerűbb, létszerűbb megoldásához kötődik. Súlyos, mértanias földtömbök vájatában apró, egyöntetű külsejű bányászemberek vonulnak a munkába. Van bennük valami katonás, végzetszerű keménység. Itt már a mindent elnyelő, pusztító föld sugallata kerül előtérbe. Még inkább érvényes ez az Elhagyott bányára (1976). E visszafogott, már-már síkhatású olajkép voltaképp az Ördögszekér elvont, szürreális formanyelvét építi tovább. Nem tudjuk pontosan: hol vagyunk. Pusztán csak a képtér hármas tagozódása tűnik fel a nézőnek (ég, föld, föld alatti mélység). A középső rész tetején amolyan régies, kacatos gesztusszerű tárgyi elemek mutatkoznak, amelyek közt egy rozoga székforma a kiemelkedő. Ez ténylegesen is kilép a képből: szinte az égi hatalmak rokonává válik. Uralkodik. Ennek ellenére e perdöntő motívum tükröződik a földön, amivel a legfelső, világos térzóna összeköttetésbe kerül a legalsó, monumentális léptékű és mélységes képzetü, koromsötét bázissal. Valahol ezen a szálon kereshető a kép rejtélyes mondandója, habár ezen ülő alkalmatosság vízszintes irányban is ki van kötve. Annyi azonban bizonyos: az alig modulált, kontrasztos formálással valami elementáris erejű drámai, melankolikus látomás keletkezik. Ez az alkotás Lóránt egyik kiemelkedő főművének tekinthető. Mint láthattuk: Lóránt János Demeter nem csupán az emberi alakokat, sorsokat, hanem a jelentéktelennek tűnő hétköznapi tárgyakat is ugyancsak respektálja. Igaz, az előbbi székforma pusztán csak egy motívum a sok közül. De szép számmal akadnak olyan képei, ahol már e profán, közönséges használati eszközök a kizárólagos főszereplők. A hetvenes évek közepe táján keletkezik az Emlék című olajfestmény, amely csak ütöttkopott, öreg ágyat jelenít meg. Csakhogy mennyi felzaklató, felemás érzés kapcsolódik e szecessziós, rokokós formájú, elnyűtt bútordarabhoz! Amilyen sötét a lecsupaszított, üres helyiség padlózata, olyannyira világos az ágyon levő takaró. Ebből adódik, hogy a művész valósággal játszik a keretet adó csavaros, körkörös fémformákkal. Ezzel egy valamikori nőalak érzéki gazdagságát tudja megsejtetni. Ráadásul a párnák helyett lelógó, hullámíves gesztust kapunk, ami megint csak a nőiség képzetét erősíti. Szó, ami szó: Lórántnál valósággal regélnek, mesélnek a tárgyak. Akárcsak Mándy Iván bravúros novelláiban. így van ez a Gumicsizmák kompozíciójánál is (1980). A művész szinte elénk veti a sötét, közönséges lábbeliket, amiket jelenleg is rálátásban észlelünk. A képen mégis a csizmák talpának mechanikus sraffozása feltűnő. Más szóval: az a felület, ahol az ember a földi matériákkal a legdrasztikusabban érintkezik. Ami azt illeti: ez meglehetősen szokatlan, meghökkentő nézet. Úgyhogy ezúttal nem is annyira Van Gogh Parasztcipői jutnak eszünkbe. Inkább Rembrandt Tékozló fiújára gondolunk, ahol a ragyogó fénypászták a megtévedt, térdeplő fiú csupasz talprészét is kihívó premier plánba hozzák. Egyébként a lakonikus, árnyékcentrikus előadásban van is valami rembrandtos sugallat. Lóránt tehát visszaadja az apró, mindennapi tárgyak becsületét. Szinte megteremti a profanitás festői himnuszait. Ezzel pedig csak elmélyíti plebejus és humanisztikus felfogását. Mert a Gumicsizmák is a kétkeziek világát idézi. S miként ezeket is a mechanikus eszközlét súlya nyomasztja, úgy használati eszközeiknek is ugyanez a sorsuk. A kiszolgáltatottság. Kétségtelen hát, hogy ebben a piktúrában tárgyak és emberek természetes közösséget alkotnak. Az Egy cigarettának kivételesen a művész a főszereplője. Pontosabban: a cigarettából szálldogáló álomszerű, asszociatív füstfelhő. Maga az alkotó a földön heverészik, alakjának 161