A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

igazodó (inkább tényeket közlő, mint analizáló) szintjére: „Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba citálja a rendőrbíró elé." Nevezhetnénk az utóbbi két eset narrátorát a történetbefogadóhoz szóló közösségi narrátornak is, hiszen a történetmondó szavait a szövegen kívülre irányítja, s mondanivalója mögött egy szélesebb emberi közösség véleménye sejlik föl. Az elhatárolódás, ill. azonosulás finom nyelvi és narrációs megoldásai szép számmal bukkannak még fel Tömörkény prózájában, az elkülönülés egyik válfajának tekinthetjük pl. a nyelvjárási, paraszti beszéd naturális lekottázását, ill. a hanyag ejtést híven tükröző fonetikus formák szerepeltetését. Jóllehet a nyelvjárási kiejtéshez igazodó formáknak más funkciójára is érdemes felfigyelni (erről Id. a későbbiekben), az „egymásba váltó elbeszélő modor"-nak azonban velejárója az ingadozás, az ide-oda hullámzás: ezért minden közvetlensége és hangulatteremtő ereje ellenére a távolságtartás és -teremtés eszközének is tartjuk a táji íz beiktatását. A köznyelvi ejtéssel szemben ui. a regionális közlés erősen feltűnő karaktert kölcsönöz a szövegnek, a hibás beszéddel elegyedve kirí a környezetéből, növeli a beszélő hős pozíciója és az azt megfigyelőközvetítő nézőpontja közti távolságot. Ez természetesen csak azokra a novellákra vonatkozik, amelyekben a dialógusok és a narrátor által mondottak különböző nyelvi regiszterbe kerültek (Megöltek egy legényt, Csata a katonával, Az elesett ember stb.), s kivételt képeznek azok az írások, amelyekben a narrátor és a hős beszédmodora, sőt tán még beszéddinamikája is egybeesik (Öreg embör napáldozatja), ill. szemléletmódja a tanyai világgal forr össze (Vándorló földek). Egy helyütt (Az elesett ember 43) a narrátor pl. épp a nyelvhasználatra tett megjegyzésével különíti el magát a pusztai világtól: „Ha a vidékembeli táj szóláson mondja, talán meg is örülök ennek a logikának. De most bántott ez a sok e betű (sic!) a beszédben; olyan volt, mintha könyvből olvasná." Másutt meg ellenkező irányú a változás, a háttérből figyelő beszélő alany hirtelen személyes hangot üt meg, lírai sóhajokkal töri meg a történetmondást: „...ím viszik szép Valérünk testét be a csúnyaszagú házba,..."; „Micsoda út ez, én jó uram!" stb. (Valér a földbe megy). Az elbeszélői hang a kijelentés alanyához kapcsolódik, a narrátor a szereplői szólamot közvetítheti: egyenes beszédben (ekkor „átadja" a szót a szereplőnek, ill. úgy tesz, mintha ténylegesen átadná a szót hősének), függő beszédben (ekkor a narrátor „tartja kézben" az elbeszélést), szabad függő beszédben (ekkor az elbeszélő és a szereplő hangja egyszerre hallható). Az idézés három lehetőségeként számon tartott kategóriából az egyenes és a függő beszéd okozza talán a legkevesebb gondot az irodalom-, ill. a nyelvtudomány számára. Bár fogalmuk viszonylag egyértelműen meghatározható, elkülönítésük, kompozicionális szerepük, stílusértelmük megadása a műalkotás egyedi világára koncentráló, körültekintő vizsgálódást igényel. A Tömörkény-novellákban az egyenes beszédnek, a szereplők dialógusainak, a beszéltetésnek az aránya nem túl számottevő, alkalmazása mégis rendkívül lényeges. A szereplők megszólaltatásával a narrátor rengeteg információt közölhet pl. a megnyilatkozó hősről (karakteréről, műveltségéről, szociokulturális helyzetéről, lelkiállapotáról, habitusáról, hangulatáról), a többi szereplőhöz való viszonyáról; a narrátornak a szereplőhöz fűződő kapcsolatáról; a verbális közlést lehetővé vagy szükségessé tevő szituációról stb. anélkül, hogy reflexiók, kommentárok sokaságával látná el az elhangzottakat, rábízza az olvasóra az előbb felsorolt információknak a feldolgozását, értelmezését, a nyilatkozat megítélését. A közvetlen idézeteknek két fajtájával találkozhatunk az elemzésre választott novellákban: az egyenes idézettel, ill. a dialógussal. Számuk - mint már említettük 144