A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

Itt van azután a szegedi művészet másik „fenegyereke", Hemmert János. Róla is elmondható: ő is szelet vetett, kapukat döngetett a Tisza-parti városban. Elvégre különféle technikai, prózai tárgytöredékekből szellemes, meghökkentő objekteket készített. Mint ahogy máig is a profánság és az aktualitás szimbiózisa foglalkoztatja. Bakacsi Lajos festészete ellenben az oldott, kifinomult lírai látomások felé halad. Akár figurákat, akár tárgyi motívumokat idéz: előadása egyre sejtelmesebb, szellemibb képzeteket indukál. Ugyanakkor Fontos Zoltán egyéniségében a nagyvonalú, expresszív előadás képessége ugyanúgy jelen van, mint a lírai átlényegülés. Festészete azonban a historikus töltetű, szürrealista figurációkat is egyre-másra megszólaltatja. Göblyös Róbert rusztikus, lendületes és dekoratív színhasználata viszont némiképp újszerű jelenség ebben a közegben. Meggyőződése, hogy a festői keménység nem zárja ki a mélyebb, drámaibb emberlátást. Elég most csak a zseniális Baconra utalni. Persze a mértéktartóbb természetelvű, realista felfogás sem hiányzik a szegedi piktúrából. De itt sincs különösebb átfedés, egyformaság. Ha Rostáné Papp Piroska művészete a posztimpresszionizmus lírai átszellemültségét képviseli, akkor Bodor Zoltánban épp a műves, kifinomult plein-air megnyilvánulásokat élvezhetjük. Simon Miklós pedig eleven, már-már expresszív színfoltokkal dolgozik, míg Stéhlik János munkásságában pontosan a mágikus anyag- és tárgyszerűség dominál. És itt újracsak visszakapcsolhatunk korszakunk egészére, minthogy Szekfű János úgyszólván a szegedi képzőművészet mindenese. Szervező, szakkörteremtő és alkotó személyiség. Annyi vitalitás rejlik benne, akár a legderekasabb diófákban. * Látható tehát: a kortárs szegedi festészet ugyancsak változatos, sokszínű. Szinte kaleidoszkópszerű. Eldöntendő azonban, hogy e történelmi gyökerű művészi vonulatban találhatunk-e konstans, állandóbb elemeket. Aztán van-e itt valami tematikai, stiláris kontinuitás és fejlődés? És mindezek alapján melyek azok a szemléleti sajátosságok, amelyekkel e piktúra némileg elválik a házai művészet meghatározó tendenciáitól? Ha tömören kellene válaszolnom, akkor azt mondanám: a modern szegedi festészet nagyjából úgy viszonylik az országos léptékhez, ahogy a korszerű magyar művészet egésze viszonylik a nyugat-európai piktúra eredményeihez. Ami igazában azt jelenti, hogy mindenféle kortársi vívmány ellenére itt még jókora tere van a tradicionálisabb földközeli, mértéktartóbb kifejezéseknek. Bár a közelmúltban Pataki Ferenc emlékezetes képet szentelt a természet mítoszának búcsúztatására, ám e mitológia makacsul itt kísérti az alkotókat. Még akkor is, ha az egymást követő generációk a szemléletfejlődés egyetemes rendje szerint látják e jelenségeket. Megfigyelhetjük például: ami Dorogi Imre tiszai látomásain még természetegész vízió (föld, víz, ég), az a későbbiekben egyre analitikusabb, koncentráltabb formát ölt. Hiszen Nóvák András remekbe sikerült Tengere pusztán csak a víztömegek elementáris sodródását láttatja, ahogyan Pataki Ferencet is magával ragadja a törékeny jégtáblák drámai anyagszerűsége. Sejben Lajos bravúros papírnyomatait pedig úgyis felfoghatjuk, akár a mikroszkopikus felvételeket (A természet képeslapjai). Ahol egyébként hajszálfinom kukoricabajszok, kiszárított tökformák, majd enyves, gyöngyöző homokszemcsék és parányi színkollázsok találkoznak egymással. Mintha már nem is a külvilág szemlélői: hanem egyenesen az anyagi létezés belső résztvevői lennénk. 143