A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)
Tóth Attila: Az elmékművek mint a nemzettudat és a hatalom propagandaeszközei
A korszak hozza divatba, - ugyancsak az aktuálpolitikai törekvések keretében - hogy emlékművekkel tiszteleg frissen elhunyt politikusainak. Gróf Tisza István (1934), Darányi Ignác (1931), Rákosi Jenő (1930), Nagyatádi Szabó István (1932) Klebelsberg Kunó (1937), Gömbös Gyula (1942) lehet a néhány, találomra kiragadott példa. Szegeden Klebelsberg Kunó Dómban elhelyezett síremléke, a Dóm téri domborműves emléktábla sorolható ebbe a folyamatba. Az 1938-ban felavatott Antibolsevista emlékmű is aktuálpolitikai célok jegyében készült, az 1919. május 7-i eseményre emlékeztetett, amikor lefegyverezték a szegedi vöröskatonákat. Ezzel az eseménnyel kerekedett fölül az ellenforradalom Szegeden. A már említett, az alsóvárosi népkör falán elhelyezett „Ellenforradalmi emlékmű" is hasonló szerepkörű volt. Városban Móra és Tömörkény szobrának felállításával zárult tárgyalt korszakunk nemzeti panteonjának kiépítése. A korabeli politikai viszonyok jobbra tolódását jelezte, hogy Móra szobra bár 1938-ra elkészült, felavatására mégsem került sor, mert Móra személye baloldali kötődései miatt az akkori városvezetés számára már nem volt vállalható. Tömörkény szobrát 1943-ban a Dugonics Társaság védelme alatt viszont az író halálának 25. évfordulóján tisztességgel felavatták. * Mint láthattuk, a köztéri emlékmű a hatalom propagandaeszközeként a 19. század derekán jelenik meg. Ez egybeesik egy nagyarányú társadalmi átrendeződéssel, a tömegek megjelenésével a politikában, s a politika ezzel kapcsolatos változásaival. Az emlékművek ettől kezdve mindvégig szerepet játszanak a hatalom törekvéseinek kifejezőiként. Az emlékművek hazai történetének ebben a korai időszakában megfigyelhető az emlékművek felállítását kísérő civil kezdeményezések nagyarányú jelentkezése. Az állam felkarolja ezeket a civil mozgalmakat céljainak eléréséhez, hogy erősítést kapjon, hiszen a kiegyezést követően közös a törekvés a nemzeti identitás kifejezése (például nemzeti érzéseket, eszményeket, példaképeket kifejező emlékmüvekkel) a Habsburg hatalmi függőség ellenében. Az állam szerepvállalása az emlékművek felállításában az első világháborút követő időkben megváltozik. Egyre gyakoribb, hogy az állam lép fel kezdeményezőként, megrendelőként, és ezzel arányosan visszaszorulnak a civil kezdeményezések. Az egész társadalmat érintő emlékműállítások állami kényszere az első világháborús emlékművekkel jelentkezik először de századunkban még többször megismétlődik a politikai emlékművek esetében. A köztéri emlékművek politikai propaganda eszközeivé válnak, és ideológiai-politikai erővonalakat, csomópontokat jelölnek ki. Az első világháborús emlékművek, az irredentizmus emlékművei indítják el ezt a folyamatot. Az eszmények és az ideálképek változásai is jól igazodnak ehhez a folyamathoz. A kezdetektől érvényesül a „kultúrnemzet" és a „történelmi nemzet" ideálképébe beilleszthető események, személyiségek emlékmüveinek megjelenése köztereinken. Ez a folyamat igen erős, szinte egyeduralkodó a kiegyezéstől az első világháború időszakáig. Leginkább ezzel összefüggésben mutatható ki a politikai érdekek érvényesülése. Azt, hogy kinek, vagy minek az emlékére készüljön emlékmű, már ebben az időszakban is politikai és helytörténeti érdekek befolyásolják. Az egymást váltó hatalmi alakulatok történelemfelfogását, legitimitás-igényét, nemzetfelfogását autentikusan kifejező emlékművek telepítése figyelhető meg. Az ideálképek között a hősi eszménykép tekinthető a leginkább változékonynak. Ebben a folyamatban az első világháborús emlékművek megjelenése hoz markáns változást, 106