Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Kondorosy Szabolcs: A szegedi vár pipái II. 19. századi cseréppipák
(Theresienfeld [Ausztria], Darázsfalu [Magyarország]) körében. Óbuda helyzete kevéssé ismert anyaga miatt bizonytalan. Sokkal korábbi kezdetekkel és meglehetősen független fejlődéssel jellemezhető a debreceni pipaművesség. Formailag szintén saját útját járta Podrecs(ány). A század legelterjedtebb, kagylós aljú típusa Selmecen született, s ugyanúgy, mint a Szegeden eddig mégis nagyobb számban jelentkező csónakfenekű forma, igen hosszú életű alaknak tetszik. Legtöbb szegedi példánnyal egy egyszerű karcolt, pecsételt díszítésű, szögletes nyakgyűrűs forma mutatkozott. Ez a közepes fej magasságú, debreceni pipákkal rokon formákhoz áll közel. Azoknak itteni példányait mind kupakolták, jellemző színük a fekete. Köztük több alkalommal lófej et mintázó pecsételést használtak a fej jobboldalán műhelyjegy gyanánt, feliratos bélyegző azonban alig fordul elő. Ezekkel szemben a podrecsi pipák sokféle bélyegzője lehetőséget nyújt a korszakolásra, s egyben több mester megkülönböztetésére, akik ezen név mögött működtek, bár akárcsak Selmecére, e név hamis használatára is gyanú vetül. Az előkerült kávéházi pipák egyetlen típust képviselnek. CAFE CÖLN feliratuk minden bizonnyal német ajkú (Bécs?) gyártási helyre, s ezzel nyugati importra utal. Egyidejűleg kelet felől is érkeztek példányok, s főleg hatások. Kezdeti formakészletét a Selmecbányái térség csak viszonylag későn bővítette orientális típusokkal. E formák, úgy tűnik, idehaza csak itt (Takács - Zólyom, Zachar - Selmecbánya) készültek (Ausztriában pedig a Lajta mentén és Bécsben), sem a több ezer darabos dunántúli leletanyagból, sem a debreceni műhelyanyagból nem kerültek elő. A típusok többsége a Balkánról és/vagy Isztambulból ismert, s vélhetően ezek közvetlen hatása indította el hazai gyártásukat, esetleg osztrák közvetítéssel, de nem a francia pipagyárak keleti típusai. Zachar műhelye 1880-tól működött, ami gyártásuk kezdetét is behatárolja. Több példányról díszítő pecsétlőik és felszíni technikájuk alapján állítható, hogy balkáni eredetű. Ilyenek használatára Szegedről a 18. századból régészeti adatok is vannak. 5 6 A párhuzam nélküli alakok leginkább az előbbi darabok inspirálására, helyben megalkotott formák lehetnek, kis hányaduk esetleg máig nem közölt balkáni vagy isztambuli alak. Szeged tekintetében a pipák 19. századi piaci részesedéséről is kaphatunk vázlatos képet. E vizsgálatba azonban az ásatási (közte a korábban közölt) példányokon kívül csak azok a néprajzi gyüjteménybeli pipák vonhatók be biztonsággal, melyeket Szegeden leltek vagy gyűjtöttek, mivel ezeknek kétségkívül itt volt fogyasztási helyük. A hagyatékból bekerült gyűjteményes példányokat ezért e számvetésből kihagytuk. 5 7 Ilyformán 20 pipa viselt mesterjegyet, illetve ha a három lófejes példányt is beszámítjuk, akkor 23. A legtöbb pecséttel jelölt pipa Podrecsről származik (4), ezt Hönig selmeci és Schlesinger pápai műhelytulajdonosok 2-2 pipával követik. Egy példánnyal Ahnert, Schmidt J. és Zachar selmeci, Takács zólyomi, Kohn szegedi (?), Heller pesti, Bata vagy bajai (?), F. Bruner darázsfalvi, Friedreich theresienfeldi mester is ismert. Összesítve Selmec foglalja el az első helyet 5 példánnyal, míg 5 6 Kondorosy Szabolcs 2008. 347., Szl69, Szl70. 5 7 Kondorosy Szabolcs 2008. Szl76-Szl79, jelen anyagból Szl80, Szl84, Szl86, Szl87 (a Marosból, 4 km-re a torkolattól), Szl92, Sz204-Sz207, Sz209-Sz211, Sz217, Sz224, Sz225, Sz227, lófejes: Sz200-Sz202. 285
